Toy Story 5., írta és rendezte: Andrew Stanton; szereplők: régimódi fizikai és okos digitális játékszerek; animált társadalomkritikus kaland vígjáték (megható extra tartalommal), 102 perc, 2026 (6)
Hi, Tech!
Minden idők egyik, ha nem a legszebb trilógiazárása után sokszoros hátrányból indult 7 éve a Toy Story 4., amiből végül a valaha volt legjobb legfölöslegesebb film sült ki. Annak megléte után már mindegy volt, hogy lesz 5., netán 6. rész. Bár mostanra picit elkezdett önismétlő dramaturgiát vagy elemeket használni a franchise, tapasztalt direktora kezei között sosem látott aktualitást és egy a 3. fináléjához hasonló érzelmet rejt magában a Toy Story 5., mely simán tartja a sorozat eddigi magas színvonalát.
A Toy Story 3. utáni 4 évben több, mint 1 órányi rövidfilm érkezett hőseinkkel (3 párperces mozikban futva és 2 nagyobb TV-s különkiadás) amik tökéletes hidat tudnak képezni ahhoz, hogy a 3 csúcspontja és a 4. jelene között elteljen annyi játékidő, hogy kevésbé fájjon a folytatás ténye, sőt azok egyike vezette be az Action Man paródiaként létrejött Kommandós Carl figurát. A 4. és az 5. közötti időszakban nem lett ilyen termékeny a Pixar, de nem is volt szükség rá: a 10 epizódos Villi villámkérdései a Disney+ indulásának egyik nyitó exkluzívaként futott, s bár az 1. része felvezeti pilotként, hogy mit fogunk látni, az utolsó pedig 4. fallal belebegteti a 2. évad lehetőségét, az végül joggal nem készült el.
A 3-4 perces szkeccsek mellé további 4 apróságot kaptunk, amik együttvéve kb. negyedóra (jól felkerekítve), melyek közül a Lámpaélet Bo kalandjait meséli el a Woodyval való nagy újra egymásra találásuk előttről, míg a másik 3 a Pixar Popcorn keretein belül jött ki, ahol a covid alatt otthon egyedül maradt animátorok vegyesen alkottak csak úgy kb. másfélperces gegeket, mert annyit hazulról lazán összedobtak. Itt az egyikben Buzz tart edzést a többieknek, a másikakban pedig a 4-ből megismert összevarrt plüssduó poénkodik. A történetet egyik sem viszi előre, nem is kellett úgy, mint az előző évtized elején, ahol szimplán rövidekben elviselhetőbb lett a sztori folytatása a Bonnie érában. Az okés volt, na de egy film…?
Úgy vélem, ha a Toy Story 5. alapkoncepciója lett volna eredendően a 4-é – 2019-ben már aktuális volt, de tény, hogy a világjárvány közvetlenül ráerősített – és ezt a technikai vonalat akkor sütik el, tippre a 4. rész sem kapott volna akkora szemellenzést, mert bár ugyanúgy sértő bolygatni a tökéletes zárást, legalább érthető, miért van mit mesélni. Ebben pedig egy igazi veterán Pixar alapember segít most, a Némó / Szenilla nyomában és a WALL-E rendezője, az Egy bogár élete társdirektora, az első 4 Toy Story (+ pár további alkotás) írója, Andrew Stanton, aki már ’91-ben is dirigált házon belül, szóval ismeri a dörgést.
Talán érezte a Pixar, hogy egy ilyen érzékeny témához kell a tapasztalat, hogy semmiképp ne csússzon szét a projekt, no meg a Lightyear spin-offot is véve a legutóbbi két alkalommal elsőfilmesre bízták a kormányrudat. Igaz, a fent említett önismétlő jelleg pont abból fakadhat, hogy most az eddigi író vette át az irányítást, s így kezd kifulladni a változatosság bizonyos helyeken.
A Toy Story 5. dramaturgiájában és üzenetében pl. lényegében ugyanaz, mint 31 éves elődjéé, ugyanakkor sokkal jobban működik, hisz amiről szól, az teljesen globális és rendkívül égető. Tökre megértem, hogy John Lasseterék nagy hívei voltak a személyes kötődésű történetvezetésnek – a Verdák is ezért gyönyörűen mély és kidolgozott – és ezt máig tartják a lámpások több, újoncrendező kvázi életrajzi darabjával (Pirula Panda, Elemi) és igen, öregedő CGI-ja ellenére a Toy Story is éppoly remek ma is, mint anno, de ha szívünkre tesszük a kezünket, akkor amit bemutat, ahhoz nincs semmi kötődésünk. Pláne nem Európa ezen térfelén. Mert hát miről is szól?
Arról, ahogy egy, a popkultúrában is csúcson lévő felfutó dolog épp leváltja az előző generációt. Az Apollo-program, a 2001 és a Star Wars berobbanásai után naná, hogy a műanyag űrjátékok és akciófigurák mentek nagyot (Lucas bankszámlája tudna erről mesélni), miközben a techorientált újdonság árnyékában a westernek egyik pillanatról a másikra kikoptak moziból, TV-ből és minden hozzájuk köthető merch-ből, a gumifejű varrt rongybaba játékok pedig elavultak lettek, mint Leslie Nielsen drámaorientált korai karrierje.
Ez a jelenség látványosan ment végbe, pont mikor a Pixar alapítók voltak fiatalok, szóval szép és kedves, hogy erről regélve formálták újra a komplett animációs iparágat, hogyhogy nem, a technológia hathatós segítségével, de ez a mondanivaló 1995-re kissé elavultként futott be, hisz épp akkor jelent meg világszinten a PlayStation.
Ráadásul ez az egész western-cowboy – sci-fi-űrhajós szembenállás különösen az USA társadalmát jellemezte igazán (a Verdák bensősége is nagyot köszönhet ennek), mert bár az olaszoknál és a spanyoloknál is tombolt a vadnyugat láza, az űrkutatásnál lemorzsolódtak, ahol meg orrba-szájba ment az űrprogram, ott az ördögszekeres prérik helyett valami egészen más volt a szovjet oldalon. Kishazánkról nem is beszélve, mert bár a rendszerváltás végre beengedett csőstül egyszerre mindent, ami Nyugat, nem válogatott időrendiség szerint, hogy mikor mivel kéne felzárkózni. Persze a németbe kijáró rokon egy idő után, már nem holmi ócska kitömött plüssöket, hanem csilivili autóvá alakuló robotokat csempészhetett be. 
No, Andrew Stanton ezúttal gondolt egyet, s fogta az 1. rész alapkonfliktusát, de azt egy játékipari történelemóra helyett napjaink valós problémájára vetítette ki, ahol már nem az a feszkó, hogy milyen termékcsalád megy épp nagyot és váltja le a konkurens játékgyár addig uralkodó márkáját, hanem hogy egyáltalán játszanak-e még fizikailag az alfa generáció tagjai? A Lego se véletlenül nyitott a felnőttek felé az elmúlt évtizedben, hisz azon egykori játszó gyerekek mostani pénztárcáját célozzák, akik még igazán tudják, milyen volt legózni 20-30 éve…
A Toy Story 5. a Pixar klasszikusaihoz mérhetően aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket, rengeteg apró finomsággal, amik közül több kimondatlan, de ott rejlik a szívében az a részletgazdagság, ahogy a Toy Story 3. ábrázolja az oviban a Verdák szereplőinek strapabíróságát azok anyagaival. Megjelenik a szülők elbizonytalanodásától kezdve a kijelölt képernyőidő elburjánzásán keresztül még az is, hogy egyértelműen csak az érintőképernyős okoseszközök, a közösségi appok és a FOMO okoznak negatívan függőséget, semmint önmagában csak egy „régimódi” laptop, ami hiába tud mindent, amit a kézi kisképernyő, mégsem ugyanaz a kategória.
Ahogy anno a 3 mondanivalóját is éreztem magamon, hisz addigra pár éve már elhanyagoltam játékaimat, most dupla annyi idősen is tudok menni ezzel, mert családon belül is látom – ahogy szerintem mindnyájan látjuk – a helyzetet, s azt, hogy amíg csak a PC/laptop volt, addig ez az egész kevésbé okozott gondot. Tapasztalatból is mondom, voltam olyan szerencsés, hogy 5,5 évesen kaptam saját gépet, s bár még DOS alapú volt net nélkül, később a netes Windows XP korszakban sem váltunk csak ottülő zombivá.
S míg a különböző tanulmányok az évek során kimutatták, hogy a videojátékoknak – akár offline, akár online – bizony vannak abszolút pozitív hatásaik (kis mázlival a nappali szimulátorából átülhetsz valódi versenyautókba, hogy csak egy itthon is megfogható példával éljek), addig ugyanez már kevésbé mondható el a folyamatos 10-20mp-es rövid videók léptetéseiről, vagy a reneszánszát élő Tamagotchinál is sokkal aktívabb visszatérésre sarkalló applikációkról.
A film főszereplője ezúttal Jessie, aki nem csak Bonnie kedvencévé vált, hanem szobájának vezető szerepét is átvette Dollytól, így őt érinti meg leginkább annak a folyamatnak a kezdete, amit PTSD-je miatt nem akar újra átélni, elég volt neki egyszer, hogy gazdája kiszeretett belőle valamikor a ’60-as évek első felében. A Toy Story 5. azért igazán erős, mert az eddig fent taglalt aktualitása mellett nem felejt el a stúdióra jellemzően érzelgős és szentimentális sem lenni, a két szál pedig egymástól leválasztható annyira, hogy egy idő után a váltogatások közepette már-már eldönthetetlen, hogy akkor most mi is itt a fő, melyik rugó mozgatja a másikat, de ennek csak örülhetünk, mert így párhuzamosan kapunk két igazán minőségi tartalmat.
Egy ponton úgy éreztem, hogy a teljes franchise-ban most fut egyszerre a legtöbb szálon a sztori, s egyáltalán nem azért, mert a sok karaktertől annyira szétforgácsolódott volna, hanem szimplán annyi kis kaland és mellékküldetés ágazott ketté, ami már előrevetítette, hogy itt minden lekerekítésére csak sietősen, lóhalálában (nyugi, Szemenagy jól van) lesz idő, s ez lényegében igaznak is bizonyult, a vége kicsit kapkodósan megúszós…
…cserébe amilyen gyönyörű körbeérési momentum után kapjuk már azt, addigra meglágyul a szívünk és elnézzük a kusza konfliktusmegoldást. Szigorúan írásilag véve, az érintettek jellemfejlődését és motivációját tekintve Andrew Stanton megcsinálta a lehetetlent és megismételte a 3. rész katarzisát. Ami igen jól hangzik, de ne várjuk, hogy olyan élményt fog nyújtani, mint az utolsó játszás Andyvel, neeem, de ennek legfőbb oka abban keresendő, hogy amire épül az egész pillanat – mely már eleve jóval rövidebb, mint a búcsújáték – önmagában is kisebb volt a franchise múltjában, mint a 3 teljes filmet felölelő Andy szeretet.
De csak azért, mert érzelmileg tőlünk, nézőktől távolabb áll, attól még világon belül simán ugyanakkora sorsfordító és megható a nagy felismerés. Még egyszer kiemelem, senki ne várja a 3 nyújtotta élményt. Ráadásul ez a momentum hasonlóan univerzális, mint a 3 alaptémája, ami ezúttal a fősztori társadalomkritikus jellege miatt eleve nem kap akkora hangsúlyt, míg a 3-ban ilyen bitang aktualitás nem akadt, hogy elvegye a rivaldafényt a lezárástól. De potenciálisan igen sokat idézett és emlegetett lesz ez is, ezt pedig ne vegyük el tőle.
A kapkodós finálé egy hozománya icipicit spoileres, de annyira nem meglepő a sorozatot ismerve, a korábbiakban is akadt már néhol meseszerű túlidealizálás, végig sokkal sötétebb hangvételű a mozi, mint amerre kifut, de ezért nem igazán bántható. Ettől nem lesz rosszabb a végeredmény, csupán ha valamivel bátrabb lett volna, úgy még akár felsőházas klasszikus is válhatott volna belőle. Egy másik önismétlő, de kötelező dolog Buzz 5. újra feltalálása, avagy a hagyomány, hogy valamiképp mindig szerepel hibbant formája. Az 1-ben ugye ez az alap, a 2-ben ott volt a játékbolt és a különleges gyűjtői kiadás, a 3-ban a spanyol üzemmód, a 4-ben a belső hang, ezúttal pedig egy modern újrakiadás, mely már használja az okos technológiát.
Ez a többtucat Buzz jó ideig a többiektől külön mozog, akár Motkány a Jégkorszakokban (még a nyitány is velük van), s inkább érződnek egy kukázott rövid ötletéből felélesztett dolognak, mintsem a film részeinek, hiába építették őket bele ügyesen a főtematikába. Azt talán picit megoldhatták volna jobban, miképp is csatlakoznak rá főhőseinkre, illetve akit már a Lightyear–ben is zavart Zurg kapcsán a váratlan retcon fordulatból származó ellentmondás a lore-ban, az most is fel fogja kapni a fejét az utaláson, de ez nem a TS5 hibája, hanem a spin-offé. Van egy teóriám, mi lehet a megoldása ennek, s nem, nem az, hogy hagyjuk figyelmen kívül a 2022-es mozit (hisz annak megnézése után lett Andy Buzz rajongó és az indított el mindent), de erre most helyszűke és spoilerek miatt nem térek ki. Az mindenestre értékelendő, hogy nem a mi jó öreg Buzzunkkal játszották el a sztorit ismét. Lehetne jobb, de legalább nem erőltetetten az eredetivel történt már megint valami.
Sok kritika érte mostanság a Pixar animációs stílusát, hisz leváltották régi dizájnjaikat ebben az évtizedben. A fotórealisztikus ábrázoláson utoljára a Verdák 3-ban és a Toy Story 4-ben kaphattuk föl a fejünket, aztán jött a sokkal mesésebb hozzáállás, ami az alapvető karakterábrázolásokon is elhagyta a mémmé és védjeggyé vált hagyományos vonásokat. Azóta a régit csak az Agymanók 2-ben láthattuk, hogy egységes maradjon, ám a tudatalattiban bőven volt lehetőség az új irányzatot is használni.
A Toy Story 5. viszont 95%-ban visszahozta az eredeti Pixart, itt szereplőinkkel ellentétben nem lehetett játszani sok dologgal, kivéve pont a játszások alatti fantáziával. Míg Andy korábban filmszerűen képzelte el a történéseket (gondoljunk 3 kezdésére), addig most a kislányelme egy merőben más „szűrőt” tesz a kitalált történeteire, ami hűen tükrözi a 2020-as évekbeli Pixart. Főképp zsírkrétás rajzok látványával kombinálják ezen jeleneteket (illetve egy külön játszósat mással is), s kreatívan van ez kihasználva – csak így nem egységes a 4. rész ábrázolásával, de annyira ez talán nem zavaró.
Az, hogy a realisztikusságon már nem igen tudtak mit feljebb csavarni, nem meghökkentő, 7-9 éve is döbbenet volt, mit tudnak kihozni néhol, itt szerintem elértük a plafont, látványosan már nem tud hova fejlődni a dolog és lehet ezért váltottak stílust, nemcsak a nagyobb szabadság miatt. A Gatto előzetesében láttuk, hogy az pláne az új Pixar lesz, a Hihetetlen család 2 sanszosan a régi, a Toy Story 4. előéletéhez hasonló Coco 2 pedig bőven lehet mix a valóság és a holtak földje közt. Azért nem hagyták ki a fejlődés lehetőségét: rengeteget fejlesztették az erősen göndör hajat (Merida jó összevetés hozzá), s gondosan alkottak meg egy valódi lovat. Ezeket hasonló elánnal tették, mint pl. Sully máig szép szőrszálait 25 éve.
Randy Newman már rutinból szállítja a Toy Story zenéket, de igazán kreatívnak én csak a 3-ig éreztem, azóta jelentős megújulás nincs. Akárcsak a 4-ben, itt is inkább ötletesen hasznosítja újra főképp az első 2 rész témáit, de legalább jól. Az orrvérzésig promózott TS betétdal… mármint Taylor Swifté viszont csak a végefőcímé, mely szintén kissé zsírkrétás képek alatt az epilóg. Nem szerves része tehát a filmnek, mint anno az 1-2 slágerei, de tekintve, hogy még a 3-4 dalai is Oscar-jelöltek (vagy akár győztesek) lettek, jó eséllyel már megvan két hely a jövő évi mezőnyből. A másik természetesen az éves Diane Warren szerzemény.
Mivel erősen Jessie-Buzz-Woody és képernyőorientált a kaland, Andy és Bonnie alapcsapatai (meg Villi) alig kapnak teret, mindenki max 1-2 poént él meg, van, aki néma marad, de épp ezért nem annyira vészes, hogy az előző óta elvesztettük Lippai Lászlót és Forgács Pétert. Rex csak pár korábbról visszatérő félelmet idéz meg, Krumplifej meg talán 3x, ha megszólal, igaz nála ezt az eredeti szinkronjának halála pláne indokolja, hisz már a 4-ben is csak archívokból dolgoztak, csakúgy, mint Doki flashbackjeinél a Verdák 3-ban, ahol Kristóf Tibor, Végvári Tamás és Némedi Mari is fájó pont volt, bár utóbbit kifejezetten jól pótolták. Szinkronrajongóként nyilván feltűnő (és Rex nagyon más így), de sokkal furább volt anno a 3-nál megszokni az új Gubát és Slinkyt (még ha minőségiek is lettek), hát még Szabó Győző Sullyját vagy Forgács Péter Matukáját a sorozatokban Gesztesi után. Jaj, mi lesz Shrekkel…
Itt a Shrek 5. első előzetese, amiben kedvenc karaktereink rács mögé kerülnek
Mivel a Pizza Planéta furgonját már az utolsó trailer lelőtte, így ezúttal ezért sem voltam easter egg vadászó üzemmódban (a Luxo labda ötletes inkarnációban szerepel, igazodva a tematikához), s noha Bonnie első zsírkréta effektes játszásában van egy nagyon egyértelmű utalás egy filmklasszikusra, később ezekre sem állt rá az agyam. És nem azért, mert egy Le Mans utáni hétfő reggel volt a sajtóvetítés, kevés alváselőzménnyel az agyam böngészőjében, hanem mert annyira magával tudott ragadni eleinte az aktualitást adó techvonal, később pedig a személyes érzelmi faktor. Az vitán felüli, hogy a Pixar legkomolyabb társadalomkritikus hangvételét a WALL-E-ban ütötte meg igen zseniálisan, s bár annak közelébe se érünk most, nem véletlen, hogy itt a második leghangsúlyosabb ez a stúdió történetében. Meg… volt máskor egyáltalán tényleg kritikus a hangnemük? Elemeket találni sokban (Szörny Rt., Némó, Hihetetlen családok, Luca, Elemi), de mégsem így, talán csak az Agyugrász közelít.
Persze a WALL-E rendezője miatt ez nem véletlen, Andrew Stanton pedig ’89 nyara óta kötődik a franchise-hoz (a Bádogjáték rövidben még nem tevékenykedett, de a címszereplő cameója a 4-ben elvileg az ő ötlete volt), szóval pontosan érti és érzi őket. Mesterien találta meg módját, miként lehet újrahasznosítani az 1. rész konfliktusát globális színtérre és értelmet adott a sorozat létjogának a 3 fenomenális zárása után. Lényegében ennek kellett volna lennie a 4-nek, apró módosításokkal 1:1-ben kivitelezhető lenne, de nem csoda, hogy a témát mások nem próbálták feldolgozni akár már 10 éve. Egy ilyet csak a Toy Story hőseivel lehetett jól elmesélni, azért hatásos, mert hosszú évtizedek óta velünk vannak, felnőtt lassan két generáció és azt látva, hogy épp velük is megtörténik napjaink káros, ámde elkerülhetetlen folyamata, az sokkal drámaibb, mintha egy random új IP-ben tálalták volna mindezt nekünk.
Stanton szintén a WALL-E-ban mutatta meg, hogy milyen jól tud két, egymástól különálló dolgot erősen összegyúrni, hisz annak kb. első harmada egy kvázi dialóg nélküli slapstick romkom, amiből átmegyünk a mélytársadalmi sci-fibe, de míg ott egymást követte a két önmagában is zseni fél, addig itt párhuzamosan keveredik az odaszúrós elgondolkodtató tartalom és az érzelmes csúcspont felé haladó másik. Kár, hogy a végét sietve kellett zárni, bár egyik otthagyott szálunkat a végefőcím utáni jelenet lekerekíti, míg a 2. stáblistás extra egy apró poénra reflektál, pont, mint a filmvégi Pixar logó újraértelmezése tette 7 éve. S abba bele se kezdtem, hogy milyen okosan van felépítve az érzelmi szál idővonala világon belül, vagy hogy a korai, elemes techjátékok megjelenítése szintén pompás, miközben egy sima kvarcképernyős ügyességi gombnyomogatásról is kiderül, valójában mennyire tudtak már azok is addiktívak lenni. Részletgazdagságában rengeteg a finom kimondatlan apróság.
A Pixar a Toy Story mozifilmekkel tehát továbbra sem igazán tud hibázni, a széria minőségi skálája szerintem szinte egységes, az 1-2-4-5 nüanszokon múlik, s a 3-at is csak a finálé emeli nagyon a többi fölé. Az más kérdés, hogy a rövidek között akad pár gyengébb, vagy hogy a Buzz spin-offok se régen, se mostanában nem igazán működtek. Sajna a 4-5 a remek trilógiazárás után esélytelen, hogy valaha is oly klasszikussá váljék, mint az 1-2, ám míg a 4-nél ezt el lehetett fogadni, az 5-nél mély tartalma miatt már keserédesebb lesz ezen utóélete.
