Fura világ (Strange World), rendezte: Don Hall, szereplők: rajzfilmfigurák; animációs családi kaland sci-fi, 2022, 102 perc (12)
Élősködők
A Disney a hálaadási hétvégét az utóbbi években belövi a latin-amerikai ihletéseknek, ám a Cocóval és az Encantóval ellentétben a Fura világ jóval lazábban kötődik csak a Földünkhöz, a csodálatos látványú helyszín pedig tartogat egy szépen felépített csattanót, amit a veteránnak mondható Don Hall egy átlagos háromgenerációs kalanddal és pár újrahasznosított poénnal dob fel, de nem feltétlen ezek adják a film báját.
Mexikó és Kolumbia után ezúttal Avalónia mesebeli világába hívnak meg minket, amely alapvetően a késő ’20-asoktól az ’50-es évek derekáig mutat jellegzetességeket a mi világunkkal, fővárosa pedig határozottan hispán jegyeket láttat, a latin kapcsolat pedig pár névről is leszűrhető. Azonban a valósággal ellentétben az itt élők egy mindenre tökéletes és gazdaságos energiaforrással technikailag pár dologban jóval fejlettebbek, mint napjaink: példának okáért steampunkos lebegő járművekkel járnak. Az amolyan MacGuffint a hely híres felfedezőjének fia találta meg egy expedíció során, ám valamiféle fertőzés miatt ez az amúgy élő növényzet szenved, ami az avalóniaiak létét fenyegeti. Bár a farmerrá vált, apja örökségét folytatni nem akaró hősünk ezúttal se szeretne túrázni az ismeretlenbe, mégis vele kell felderíteni a termés gyökerét, amely teljes valójában azóta is feltérképezetlen maradt. Nem hiába, az ugyanis egy teljesen más, rejtett, fura világ a felszín alatt olyan életformákkal, amik nem igen tűrik meg a behatolókat.
A filmnek ez a fantáziavilág adja legfőbb erejét. Stílusa tetten érhetően olyan klasszikusok előtt tiszteleg, mint az eredeti King Kong és Elveszett világ, vagy az Utazás a Föld középpontja felé. Verne mellett pedig további kalandponyvák – legyen könyv, képregény, képeslap – a melegágya a Disney üdvöskéjének, szem előtt tartva azt, hogy ebből rendkívül könnyű legyen egy igényes vidámparki látványosságot is összerakni. Viszont amit kapunk, az ezek ellenére valami egészen újszerű és ötletes, igazi kreativitásparadicsom és ha a filmvégi leleplezés fényében újra átgondoljuk, mit is láttunk, ez csak még jobban erősödik, hisz egy nagyon szépen átgondolt koncepciónak lehetünk szemtanúi, akár a színvilág, akár az ott lévő lények kialakításának tekintetében. Ráadásul a moziban nem is kapunk meg mindent ebből, a teaser pl. tartalmazott egy végül kimaradó elemet, szóval olyan jellegűen bővíthető lesz, mint ahogy a hónap közepén kapott hat rövidfilmet a Zootropolis a Disney+-on. Az eredeti dizájnok és a tényleg soha nem látott vizualitás pont olyan mozivarázs, amiért a nagyvászon még akár az utolsó sorban, távolabbról is beszippant. A Fekete Párduc 2. a szárazon kék bőrű vízi népével, a Fura világ pedig élőlényeivel és környezetével vezeti föl az új Avatart, ami most komoly kihívót kapott etéren… Egyszerűen varázslatos!
Nem hiába erre épült a promóció, viszont nagyszerűen működik is mellé, ami nem rossz, nem rossz, de kérdés, elég-e önmagában? Nos, az a helyzet, hogy máshol azért akadnak hiányosságok. Ez persze nem a film végi csavarra értendő (még ha pont idén már láthattunk egy hasonló hatásút), mert ott aztán igazán el lesz ültetve a fejünkbe a „mennyire pöttömök vagyunk a végtelen univerzum nagyjában” kérdéskör, szóval a koncepció maga nem sérül. Csak szimplán, ami nem a fent taglaltakhoz kapcsolódik direktben, az egy igen sokat látott sablonparádé. A non-verbálisan kommunikáló nem állat sidekick bevallottan az Aladdin repülő szőnyegétől kapta karakterét.
A messze legjobb (és a nézők körében is leghangosabb nevetést kiváltó) poénpillanat előtt picivel felsejlett bennem, hogy ott kihozható a 2011-es Micimackóból az egész franchise egyik legzseniálisabb pillanata, a gödrös jelenet újraértelmezése, de elhessegettem ezt, mondván csak elfogult vagyok a Csacsi Öreggel. És mire ez lefutott bennem, mégis megjátszották. Jó, persze menti a helyzetet, hogy a Mulan óta a stúdiónál dolgozó Don Hall első rendezése pont az említett 11 éves epizód volt a Százholdasban, szóval csak önmagát adaptálta. Ettől függetlenül a gegek nem hatnak erőltetettnek vagy ilyesmi, de nem is sziporkázunk Pixar szinten, mikor egy erős, drámai koncepció mellé jut némi sírvaröhögés is (Lelki ismeretek, rád mutatok). E szempontból az Apróláb szintjét kell belőni, az erőteljesen előadott fordulat ott is megvolt (spoiler).
A sztori családi jellege, a háromgenerációs szerepek, sorsok és neveltetés témaköre se az, amiről túl sok újat lehet regélni. Ide bekeveredik egy olyan mellékszál, aminek társai már eddig is elég bicskanyitogatók tudtak lenni (hol jogosan, hol jogtalanul), és mivel ez Magyarország, valószínűleg nálunk se lesz másképp. Volt a Lightyearnál egy dramaturgiai kifakadásom a fajfenntartás kapcsán abban a helyzetben, de az csak mélyebb belegondolás után tűnhet föl az embernek. Viszont a Fura világ egyik pillanata ennél szembetűnőbben visszás: az öreg felfedezőt nem annak a nyitott figurának ábrázolja a mozi, sokszor kifejezetten rá is játszik, mennyire nem az. Előtte és minden árnyalása ellenére a problémás jelenet után is megvan ez a begyepesedett boomerség benne.
Lehet, csak itthonról nem érzem életszerűnek, de mivel a karakter egy két lábon járó tipikusság a generációs felosztásban, ezért elég idegennek hat tőle az a végtelenül támogató fogadtatás, amit mutat. Mindig érzékeny terület ez és értem, hogy a Disney üzenete mi, csak valahogy ez (és fontos, hogy csak ez) némileg kizökkentő hatást ér el innen, objektívan, középről vizsgálva a látottakat. Persze a kétpólusú interneten és társadalomban a középút nem menő, nem fancy, de itt pont a ló túloldala a baj: az alkotás szépnek bemutatva közöl valamit, ami a való életben közel sem garantált, hogy ilyen mesés menet lesz majd, szóval némileg káros lehet ezek alapján belőni a várható reakciót egy ilyen szitura a valóságban. És ha már benne van, foglalkoznak vele, ezúttal hangsúlyosabban az eddigieknél (ami eleve még szokatlan), akkor nem ártana bátrabb lenni, hiába a műfaji kötöttség. Ez így elég kettős.
Ha Disney, akkor nagyon fontos elem még a zene: ezúttal nem musical a történet (egy betétdal azért akad) és egy ilyen kalandos-sci/fis sztorihoz igazán adná magát valami fülbemászó főtéma, de ha a moziból kijőve még mindig az Encantót dúdoljuk majd, az nem véletlen. Henry Jackmant én szeretem (néha azt érzem egyedül), animációhoz is alkotott már dallamtapadásokat (Turbó a konkurenciánál, Rontó Ralph-ok házon belül, vagy a Hős6os Hall munkáiból, esetleg a Hibás Ron), ám ezúttal nem annyira átütő, még csak olyan egyszerien kiemelkedő homage sincs, mint mondjuk a Pikachu, a detektívben. Hall előző dirigálása, a Raya és az utolsó sárkány azért nyújtott maradandót (az elején a Lara Croft jelenet, vagy a végső sárkánycsúcspont), a Fura világ viszont inkább csak nem ezen bukik, mert a film közben azért megvan a háttérszolgáltató erő, szimplán csak nem marad velünk különösebben.
A Disney idei év végi üdvöskéje tehát bár nem találja föl történetmesélésben és humorban a spanyolviaszt, legfőbb behúzó aspektusa pont az, amiért – pláne ilyen tálalásban – mindig megéri a nagyvászon. Gyönyörű világ tárul elénk, aminek tényleg csak az alkotók képzelete és jól felépített koncepciója szabott határt és tuti nem működne ilyen jól élőszereplősként, ahol csak egy bajos CGI parádé lenne az egész, de az animációs formátum kilövi ezt a fajta aggályt. Sejthető, miért nem reklámozták agyon, de a mellékszálán túl kell lendülni, mert a fő fókusz érezhetően nem az akart lenni, bármennyire is zavaró egy része. Ne sokat röhögős vígjátékra, inkább aranyos poénokra készüljünk és csak élvezzük, amíg lehet, mert Cameron hamarosan nagyon lekorlátozhatja majd a vetítések számát. Pedig még Pandora se feltétlen lesz másodjára olyan újszerű, mint a Fura világ elsőre…
(Stáblista utáni jelenet nincs, de picit más változatban megy le a film elején debütáló új Disney logó, ami a stúdió 100 éves fennállását ünnepli. De ezt még úgyis látni fogjuk másutt.)
