Guillermo del Toro: Pinokkió, Rendezte: Guillermo del Toro, Mark Gustafson, Zene: Alexandre Desplat, eredeti hangok: Gregory Mann, David Bradley, Ewan MacGregor, Tilda Swinton, Christoph Waltz, Cate Blanchett, Finn Wolfhard, Ron Perlman francia-mexikói-amerikai családi animációs film, 2022
A 2022-es év abban a „szerencsében” részesíthetett minket, hogy három Pinokkió-filmet adott nekünk. Először jött a meglehetősen rondán animált Pinokkió: Egy igaz történet, majd a Disney 1940-es rajzfilmjének élő szereplős változata (ami nagyjából egy 3D-s animációs film) a jobb napokat is megélt Robert Zemeckis rendezésében. De egyik sem találta meg a közönségét. Guillermo del Toro stop-motion animációs változata viszont igazi meglepetést okozott.
A történet ezúttal az I. világháború idején kezdődik, mikor a templomnak Jézus-feszületet farigcsáló Gepetto és fia, Carlo idilli életet élnek, míg nem egy tragédia miatt Gepetto elveszti a fiát és ezzel együtt két évtizedig a józanságát is. Aztán a fia sírja mellett növő fenyőből a fafaragó mester egy fabábút csinál, hogy ezzel újraalkossa elhunyt fiát. Ezt a reménytelenséget veszi észre a Fatündér, aki látva Gepetto végtelen gyászát, a fabábúnak életet ad és elnevezi Pinokkiónak, valamint megbíz egy tücsköt, hogy legyen a lelkiismerete. Pinokkiónak egy célja van: szeretni az apját. Csak hát Gepetto nem éri be egy mozgó bábuval: neki az igazi fia kell, nem pedig egy rosszalkodó, naiv báb. Pinokkió azonban feltétel nélkül szereti az apját és tudatlansága, no meg a környezete sugallatára rosszabbnál rosszabb szituációba keveredik. Mindez történik a 30-as évek végén Olaszországában, Mussolini fasiszta rendszerében.
Del Toro már 2008-ban szerette volna elkészíteni saját Pinokkióját, de senki sem támogatta ötletét. Ilyenkor szokott mentőövet dobni a Netflix és legtöbbször ezek a megmentések rendszerint kudarcba fulladtak. Legnagyobb örömünkre ebben az esetben erről szó sincs: Guillermo ugyan meglehetősen hullámzó minőségű életművel bír, de a Pinokkióról nyugodtan el lehet mondani, hogy színvonalban a A Faun labirintusa mellett van. A rendezőről elvárható technikai maximalitás mellett – és nem nagyon túlzás azt mondani, hogy ennyire szép stop motion filmet még nem alkottak – hatalmas szívet is adott a produkciónak. Érezni a produkción, hogy igazi szerelemprojekt és minden egyes képkocka, minden mozdulat igazán emberi törődés útján jött létre.
Kellett is a sztorihoz ez a fajta elhivatottság, ugyanis azzal, hogy a cselekmény a második világháború idejére rakódott, egészen új perspektívákat is adott a már ezerszer megcsócsált történetnek. Ugyanis Pinokkió igazi kisfiúvá válása itt nem lett annyira előtérbe helyezve és nem is úgy történik meg, ahogy azt elvárjuk. Cserébe egy cseppet sem szájbarágós, a nézőit abszolút intelligensnek tekintő tanmesét kapunk életről és halálról, az elmúlás kegyetlenségéről és annak elfogadásáról. És meg lehetne rettenni attól, hogy ezeket sokszor mennyire giccsesen adják el mesékben, azonban Del Toro és Gustafson inkább járja Miyazaki és a Pixar útját. Főleg a Fel!, a Coco és a Toy Story 3 egyes érzelmi csúcspontjai jutottak eszembe a megtekintés közben. És pont amiatt hatásos a film, hogy egyáltalán nem akarja manipulálni nézőit olcsó eszközökkel.
Nem szeretnék túlságosan sokat írni a cselekményről, mert ahogy Pinokkió, úgy a néző is bele van vonva a felfedezésbe. Ehhez tartozik egy nagyszerű színészcsapat, akik hangjukat kölcsönzik a filmhez, valamint ki kell emelnem Alexandre Desplat zenéjét is, aki a szokásosan visszafogott, nem tolakodó, de a cselekményt tökéletesen kiszolgáló dallamokat szerzett. Ennek csúcspontja a Ciao Papa című szerzeménye, ami más most büszkélkedhet egy Golden Globe-jelöléssel, és bízom benne, hogy eljut egészen az Oscar szoborig is.
Guillermo del Toro Pinokkiója kisebb hibái ellenére is ott van az év legjobb filmjei között. A film egyetlen vesztese Robert Zemeckis: a jó ideje kiégett rendező élete egyik legrosszabb művét rendezte meg a szeptemberben bemutatott Pinokkióval. Most szembesülnie kell azzal, hogy mennyi lehetőség is volt ebben a történetben, és ahelyett, hogy élt volna a helyzettel, inkább a lehető legegyszerűbb módon tökéletesen ki akart szolgálni minden igényt.
Talán naiv elképzelésnek tűnik, mindenesetre ez egy jó lecke a folyamatosan középszert szállító Hollywoodnak, hogy érdemesebb lenne kockáztatni egyes projektekkel. Lehet a Netflixre sok rosszat mondani, mindenesetre nem lehet elvitatni tőlük, hogy mennyire nyitottan állnak hozzá a filmesekhez. Jelen esetben a zsenialitás határát súroló, nagyobb gyerekeket és felnőtteket célzó produkciót eredményezett a befektetésük, aminek megtekintése valóban gazdagabbá teszi az embert. Ha lehet ilyet mondani: Guillermo del Toro életművében ezentúl két magnum opus található.
