Babylon, rendezte: Damien Chazelle, szereplők: Margot Robbie, Brad Pitt, Diego Calva, Jovan Adepo, amerikai filmdráma, 188 perc, 2022., 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Kokainmámoros óda a filmművészethez
A némafilmes és a hangosfilmes korszak határán játszódik Damien Chazelle legújabb filmje, melyben központi szerepet játszik a zene és az álmok kergetése. Ez a váltás sokak számára a sztárság végét jelentette, akiknek a méltósággal való „nyugdíjba vonulás” nem volt éppen az erőssége. A Babylon háromórás játékideje nincs maradéktalanul kihasználva, de amikor beránt, akkor tényleg beránt, Margot Robbie pedig akkorát megy, hogy minden kételkedőt meggyőz páratlan tehetségéről. Ha csak az első 45 és az utolsó 5 perc készül el, már maradandó filmélmény. 
Hosszú volt az út Eadweard Muybridge vágtató lovaitól az Avatarig és bár Hollywood soha nem volt mentes a botrányoktól, a mai napig egyet jelent az amerikai szuperprodukciókkal, melyek egy halom pénzt hoznak az alkotóknak, miközben a nézőközönség hol jól, hol kevésbé jól szórakozik az egész világon. A Thomas Edison kinetoszkópjára épülő iparág több helyen próbálta megvetni a lábát, majd a New Jerseyben történő letelepedést követően valamikor 1907 tájékán egyesek úgy gondolták, Los Angeles környékén forgatnak filmet. Példájukat mások is követték, a többi pedig már történelem. Elsőként némafilmek készültek, melyek kitermelték a maguk sztárjait, ilyen volt pl. Charles Chaplin, Greta Garbo, Buster Keaton, Douglas Fairbanks, Rudolph Valentino, Mickey Rooney, Oliver Hardy, Stan Laurel, Harold Lloyd vagy Mary Pickford. Az első hangosfilm, a The Jazz Singer 1927-ben jelent meg és alapjaiban változtatott meg mindent. 
Teljes szemléletváltásra volt szükség, mert bár készültek, jól átgondolt, jól megkomponált, grandiózus némafilmek, a hangosfilm jóval tovább forgott jóval magasabb költségen. Új technológiák és új szakemberek jelentek meg a filmiparban, megváltozott a befektetői kör és velük együtt az elvárások is. Megváltozott a történetmesélés mikéntje is, egy jobban szervezett, nagyobb odafigyelést és felkészültséget igényló, kevésbé spontán műfaj jött létre, ahol a színésznek bizony meg kellett tanulni a szöveget, amit előzőleg valakinek meg kellett írnia. Mindezeket szem előtt tartva egyre kevésbé dolgoztak szívesen olyanokkal, akik egy átmulatott éjszakai után úgy estek be a díszletbe (oké, erre azért ma is van példa).
A némafilmes gárdából nem mindenki tudott alkalmazkodni ehhez az új szemlélethez. Sokszor előfordult, hogy egy korábban ünnepelt sztár egyszerűen képtelen volt megtanulni a szöveget vagy nem tudott bánni a hangjával, esetleg olyan hevesen gesztikulált, hogy azt a hangosfilm már egyáltalán nem indokolta. Volt, aki fel tudta dolgozni a mellőzöttséget és volt, aki nem. 
A Babylon ebbe az átmeneti korszakba repít minket vissza és a fentebb leírt, némileg hosszúra elnyújtott bevezető legtöbb gondolata megtalálható benne hol direkt, hol kevésbé direkt módon tálalva. A némafilm sztárjai a felhalmozott hatalmas vagyonból fényűző életmódot folytattak, ahol a kiváltságosoknak megtartott orgiákon olyan dolgok történtek, amiket elképzelni sem tudunk…vagy nem akarunk. Sokan érkeztek Hollywoodba, hogy hírnévre tegyenek szert, volt, aki azonnal felkeltette a döntéshozók érdeklődését és olyan is, aki megmaradt a ranglétra legalsó szintjén. Nellie LaRoy (Margot Robbie) vidéki lány, aki vagány, talpraesett és gyönyörű, ezért úgy gondolja, joggal van itt keresnivalója és számításai be is jönnek. A véletlennek köszönhetően válik sztárrá, de ne feledjük, a véletlennek ma is nagy szerepe van a hollywoodi sztárcsinálásban.
Manny Torres (Diego Calva) mexikói bevándorló, aki kezdetben amolyan lóti-futi, mindenes, de rátermettsége és eltökéltsége révén egyre magasabbra jut. Sidney Palmer (Jovan Adepo) egy afro-amerikai trombitás, aki filmeken dolgozik és nagy népszerűségnek örvend a fehérek körében, akik ekkoriban odavoltak a már akkor sem teljesen pozitív kicsengésű jelzővel illetett „nigró” zenéért. Ő ezt a sztárságot mémileg másként éli meg. Jack Conrad (Brad Pitt) a legnagyobb némafilmes sztár, akinek alig van egy tiszta pillanata, úgy esik be egyik filmjéből a másikba. Ekkor még nem tudja, napjai meg vannak számlálva, mert a hangosfilm egyszerűen nem áll jól neki.
Damien Chazelle forgatókönyvíró-rendező négyük történetén keresztül mesél arról, hogyan mentette át magát Hollywood az egyik korszakból a másikba. Olyan vad partikat rendez a szemünk láttára, hogy abba Hieronymus Bosch is belepirulna. Aztán ahogy telnek az évek, úgy változik meg filmipar és vele együtt a szereplők élete is. A partik a hatalmas villák pincéjébe költöznek, Chazelle pedig átmegy drámába, ahol bár otthonosan mozog, ütemet veszít és némileg túlgondolja a mondanivalóját. Korábbi munkáinak köszönhetően ezúttal szabad kezet kapott ehhez a produkcióhoz, de néha nem árt egy kis kontroll.
Pitt a Volt egyszer egy…Hollywood után most ő a megkopott hírnevű sztárt, akit persze nem alakít rosszul. Robbie ragyog és ha valakinek eddig kétsége lett volna afelől, hogy generációjának egyik legjobb színésznője, akkor ezzel az alakításával minden ilyet eloszlat. Calva a netflixes Narcos: Mexikó után hollywoodi mozifilmben is megcsillogtatja tehetségét, de az egyébként a politikatudományokban diplomát szerző és a trombitálást szorgalmasan gyakorló Adepo is hitelesen hozza a zenész karaktert. A kisebb szerepekben olyanokat látunk, mint az executive producerként is ténykedő Tobey Maguire, valamint – többek között – Olivia Wilde, Flea, Jean Smart, Eric Roberts, Lukas Haas, Katherine Waterson, Max Minghella, Samara Weaving, Li Jun Li vagy Jonh Kerry.
Chazelle-t 30 évesen Oscar-díjra jelölik forgatókönyvíróként, majd a legfiatalabb rendezőként 32 évesen meg is kapja azt. A Whiplash (2014) című filmjével robbant be a köztudatba, amit a Kaliforniai álom (2016) követett, bizonyítva ezzel, hogy a zene és az álmok képi megjelenítésében nagyon erős. Az első ember (2018) nem aratott osztatlan sikert, ám témáját tekintve ez is az álmok megvalósításáról szól és mind a képi, mind pedig a zenei világa magával ragadó. És ha már megemlítettem a zenét, itt van nekünk állandó munkatársa, a vele egykorú Justin Hurwitz is, aki fantasztikus dallamokat tesz a rendező elképzelései alá, tökéletes egységet alkotva ezáltal, amiből – mások mellett – Linus Sandgren operatőr és Tom Cross vágó is kiveszik a részüket, de a jelmezek és díszletek is lélegzetelállítóak. Hurwitz a korszak zenéjébe csempészte bele a Kaliforniai álom fülbemászó dallamát és az egészet „megvuduzta” az afrikai törzsi motívumokkal.
A Babylon gyönyörűen beleillik a Chazelle-i „életműbe” (38 éves, mennyi minden vár még rá), hiszen újfent az álmok és a zene foglalnak el benne előkelő helyet, miközben új szereplőként lép be a mozgókép, ezzel állítva Hollywood hőskorának kokainmámoros emléket. Imádja rendezni a káoszt és megfilmesíteni a zenét., ami nagyon jól áll neki, de ha a Babylon cselekményét két órában mondaná el, akkor filmje zseniális lenne, így viszont sajnos csak nagyon jó. 
