Kopogás a kunyhóban (Knock at the Cabin), rendezte: M. Night Shyamalan, szereplők: Dave Bautista, Rupert Grint, Jonathan Groff, Ben Aldridge, amerikai horror-dráma, misztikus film, 110 perc, 2023., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Érted jöttünk, nem ellened
Idegenek próbálják meggyőzni egymást egy tóparti kunyhóban arról, hogy hamarosan itt a világvége, ha egyikük nem hal meg önszántából, ami persze némi ellenállásba ütközik. M. Night Shyamalan ezúttal is a természetfelettivel riogat minket, miközben lecsupaszítja az emberi lelket és odadobja az apokalipszis négy lovasának. A Kopogás a kunyhóban komplex mozi, talán egy kicsit sok gondolatot zsúfol be a négy fal közé, de ügyesen állja sarat. 
Eric apu, Andrew apu és Kínából örökbefogadott lányuk, Wen egy összkomfortos erdei faházban vakációznak, amikor megjelenik négy furcsa idegen és bebocsátást kérnek. Mivel a család nem várt senkit vendégségbe, szép szóval próbálják meg távol tartani őket, de azok csak nem adják fel és minden áron a házon belül akarnak jutni. Végül győz az erőszak és a rémült család kénytelen lesz végig hallgatni a négy furcsa idegen jöttének hihetetlen történetét. Mindegyiküket ugyanaz a látomás gyötörte, maguk előtt látták a világvégét, amit csak a három vakációzó tud megakadályozni. Ehhez egy súlyos döntést kell meghozniuk, egyiküknek meg kell halnia, különben a Földet újabb és újabb csapások érik, mígnem csak ők hárman maradnak élve, minden és mindenki más elpusztul. Ők persze erről hallani sem akarnak és a bizonyítékok sem győzik meg őket, ezért egy nagyon bizarr alkudozás veszi kezdetét. 
Shyamalan ezúttal nem saját ötletet hozott, hanem egy könyvet dolgozott fel (nagyjából annak kétharmadáig hűen követve a cselekményt), amit abszolút megértünk, hiszen a téma roppant érdekes, tele van aktualitással és feszültséggel. Idegeneket hoznak lehetetlen helyzetbe azáltal, hogy teljesen átlagos emberek kezébe kerül az egyébként is vesztébe rohanó világ sorsa. Az erőszakban egyáltalán vagy kevésbé járatos látogatóknak meg kell győzniük egy szerető családot, hogy áldozzák fel egyikük életét, konkrétan öljék meg valamelyiküket, de az öngyilkosság tilos. Ők persze hallani sem akarnak erről, sőt, a korábbi sérelmek miatt még azt is kijelentik, hogy tőlük aztán az egész világ elpusztulhat.
A film elején látunk misztikus rajzokat és ábrákat, valamint történik utalás az apokalipszis négy lovasára és valahol sejthető is, hogy itt egy bibliai méretű, rajtunk kívül álló és emberi ésszel fel nem fogható dologról van szó. Mint mindig, az ember kételkedik és válaszokat keres, próbál rájönni, hol is van az átverés ebben az egészben. Itt és most tényleg nagyon jól kijön az, hogy a ma embere milyen világban él, milyen érzések és gondolatok töltik ki a mindennapjait, hogyan nevelkedett, szocializálódott, milyen hatások érték és milyen problémákkal kell(ett) szembesülnie. Ez egy világmérető kamaradarab, egy erdei kunyhóba száműzött kipusztulás(megváltás?)történet. 
Akit rendkívül sokat mutat a kamera, az Dave Bautista, aki szeretne kikerülni abból a skatulyából, amibe tulajdonképpen saját magát helyezte bele és bár megpróbálkozott már a humorral, elsősorban ott is az erőember alapokra épített. Ebben a filmben azonban nagyot megy, mert olyasvalakit kell alakítania egy halálosan komoly, világvége szituációban, aki a küldetése szerint nem ölhet és nem avatkozhat közbe, de mégis muszáj nyomást gyakorolnia másokra. A hatalmas termetének és az „elnézést kérek, nekem sem esik jól, hogy itt kell lennem és ezeket kell mondanom” visszafogottságának kettőssége vibráló feszültséget teremt, az egykori pankrátor nagyon jól kapta el a karaktert (figyeljünk majd oda, hogy mi a szakmája és miket mesél róla). A családtagok hitetlenkedése, kételye és kétségbeesése ugyancsak erősen jelen van a vásznon, míg a látogatók egyfajta skizofrén állapotba kerülnek, ahol a tétlenség és a tettvágy váltogatják egymást. 
Teher alatt nő a pálma, tartja a mondás és bizony a rendező úr elkövette azt a hibát, hogy piszok erős filmekkel robbant be Hollywoodba és éveken keresztül tartani tudta ezt a szintet. A közönség pedig elkényelmesedett, megszokta és elvárta tőle ezt a teljesen egyedi látásmódot, a témaválasztást és fordulatokat. Aztán valami történt az elvárásoknak való megfelelés terén, mert a robbanások egyszer csak pukkanássá váltak, mint amilyen hangot a rózsapatron ad ki, amikor a gyerekek játszanak a játékrevolverrel.
A témaválasztásban továbbra is tetten érhető volt Shyamalan különcsége, csak éppen a kivitelezés, a feldolgozás nem volt olyan erős és ötletes, egyedi. De mi van, ha mi értettük félre őt és soha nem a csattanón volt a lényeg, meg a különcségen, hanem annak ábrázolásához, hogyan viszonyul az ember a természetfelettihez, hogyan keresi a magyarázatot, különösen, ha maga is érintett a dologban?
A Kopogás a kunyhóban (jaj) egy elgondolkodtató és zavarba ejtően, már-már fájdalmasan őszinte alkotás, ami csak annyira rugaszkodik el a valóságtól, amennyire azt a néző a saját elméjében hagyja. Nem mérhető azokhoz a műveihez, melyek ennyi év távlatából is kísértenek minket, beszélgetünk, vitázunk róluk, de azért tud meglepetést és fejtörést(fájást?) okozni. 
