Ennio Morricone (Ennio) rendezte: Giuseppe Tornatore, szereplők: Ennio Morricone, Quentin Tarantino, Hans Zimmer, Clint Eastwood, Oliver Stone, olasz-belga-holland-japán életrajzi film, zenés film, dokumentumfilm, 156 perc, 2021 (12)
Ennio Morricone fiatal zeneszerzőt megvetette a komolyzenei szakma pályája kezdetén. Aprópénzre váltotta tehetségét, mikor a tömegkultúráról tocsogó filmiparba és a könnyűzenei szcénába ment el haknizni. Mégis lelkesedése és formabontó muzikalitása által 60 évre rá a világ egyik legelismertebb zeneszerzőjeként vonult be a kultúrtörténetbe. Giuseppe Tornatore ezt az utat tárja elénk epikus dokumentumfilmjében.
Morricone az a zeneszerző, aki generációkat ajándékozott meg fülbemászó dallamokkal. Ma is sokmillió olyan ember él, aki kapásból eldúdol tőle filmzenéket. Hihetetlen gazdag életművet hagyott maga mögött, és ennek az enciklopédikusan alapos dokumentumfilmnek a 156 perce is csak egy széljegyzetnek tűnik az élettörténetének bemutatása kapcsán. Tornatore elhivatottságának köszönhetően mégis egy nagyon fontos, és alapos műgonddal leforgatott mozgóképes jegyzettel van dolgunk.
A film legnagyobb erénye egyben az egyetlen ténybeli hiányossága is: az alkotás alatt végig lelkesen mesélő mester 2020-ban eltávozott, a film viszont csak ‘21-es Velencei Filmfesztiválon kapott premiert, de a haláláról nincs megemlékezés benne. Ez teljesen szándékos rendezői döntés, ami különösnek hat annak fényében, hogy nemzetközi mozis forgalmazásba csak 2022-ben került a doku, bő két évvel Morricone halála után. Ezalatt bőven lehetett volna egy tiszteletteljes jelenetet hozzátenni az esemény kapcsán. Viszont ennek a koncepciónak köszönhetően úgy hallgathatjuk benne Morriconét az élettörténetét mesélni, mintha még itt lenne velünk. Közben fokozatosan döbbenünk rá, hogy nemcsak, hogy itt van velünk a rengeteg betéve tudott műve kapcsán, hanem hogy a zenei kultúra olyan szegmenseiben is maradandót alkotott az életének nagyon termékeny 91 éve alatt, amivel megismerkedve nem győzünk meghajolni a maestro képességei előtt.
Morricone egy szerény, alázatos, mélyen hívő és lenyűgöző munkamorállal rendelkező emberként bontakozik ki a vásznon. A dokumentumfilm minden formai sallangot, felesleges cicomázást nélkülözve kísér végig bennünket szinte teljesen kronologikusan az életművön. Olyan letisztult eleganciával, mint maga Ennio frappánsan fülbemászó, letisztult dallamai. Halljuk őt mesélni gyerekkoráról, ahol már 6 évesen zenei művet szerzett. Megismerjük zeneakadémiai kihívásait, komolyzenei ambícióit. Látjuk, ahogy bátor döntéseinek köszönhetően számkivetettje lesz a magasművészeti köröknek, mert tudását könnyűzenei alkotók, rádiójátékok, és filmes munkák szolgálatába állítja. És természetesen hosszan szemezgetünk a mester kommentárjaival kísérve a sok száz film között, amin dolgozott. Izgalmas látni korai munkáit, illetve különösen sokat árul el jelleméről, amikor őszinte művészi elhivatottságból olyan film zenéjét is megírta, ami nem volt összeegyeztethető a hitével.
Természetesen Tornatore alapossága nem csak abban áll, hogy hosszan hagyta Morriconét mesélni. Komoly számban láthatunk hírességeket nyilatkozni, Tarantinótól James Headfielden át (Metallica frontembere) Clint Eastwoodig itt van félszáz ismert ember, akik érdemileg hozzá tudnak tenni a történethez. Az olasz gyökerek, és kötődések nagyon hangsúlyosak, tehát aki a Volt egyszer egy Amerikáról, a Profiról, és a Misszióról akar csak hallani, az csalódni fog. Ha viszont megnézzük az alkotásainak a listáját, láthatjuk, hogy Morricone nagyon elkötelezett olasz alkotó volt, hazai műveken rengeteget dolgozott, és mivel honfitársa, valamit többszörös alkotótársa készítette róla ezt az alapos tablót, nem csoda, hogy kapunk egy jó nagy szeletet az itáliai zene- és filmtörténelemből. Gazdag képi anyaggal, sok zenével, és igazi Morricone szellemben.
Ennio Morricone egy zeneszerző, egy stílus, egy fogalom. Nélküle a filmzene, mint műfaj nem juthatott volna a komolyzenei szakma által elismert státuszába. Az alázatos, elhivatott munkája megérdemel egy grandiózus dokumentumfilmet, mi pedig nem hálálkodhatunk másképp, mint hogy azt mondjuk: grazie maestro!
