Oppenheimer, írta és rendezte: Christopher Nolan; szereplők: Cillian Murphy, Matt Damon, Robert Downey Jr., Emily Blunt, Florence Pugh, Benny Safdie, Josh Hartnett, David Krumholtz, Jason Clarke, Alden Ehrenreich, Rami Malek, Macon Blair, Tom Conti, Kenneth Branagh, James D’Arcy, Dane DeHaan, Casey Affleck, David Dastmalchian, Jefferson Hall, Harry Groener, Matthew Modine, Dylan Arnold, Jack Quaid, Olivia Thirlby, Josh Zuckerman, Gustaf Skarsgard, Trond Fausa Aurvag, Haumann Máté, Alex Wolff, Gary Oldman, James Remar, Matthias Schweighöfer, Emma Dumont, James Urbaniak, Rory Keane; életrajzi/történelmi thriller és tárgyalótermi dráma, 182 perc, 2023 (16)
„Szívemben bomba van…”
Nolan nagyon érzi a filmrendezést témától függetlenül. Elegancia, műgond, és hihetetlen intellektus, amivel vizsgálja egy tudós morális felelősségét a világpusztítás ajtajában. Az Oppenheimer mint történet valójában nem kasszarobbantó jelenség (és mégis az lett), hanem lassú tűzön égő globális dráma egy kulcsember nézőpontjából.
Christopher Nolan minden filmje ünnep a mozirajongóknak. Mert maga is az. Teljes mellszélességgel és büdzsével támogatja a praktikus effekteket, ropiként zúzza szemrebbenés nélkül a millió dolláros IMAX kamerákat a látvány érdekében, és nem fél egyedi narratívákat használni akár egy zsánerfilmben is. Ahogy Spielbergék a ‘70-es években felrázták Hollywoodot fenegyerek rendezői stílusukkal, úgy Nolan a metamodern vakmerő művész, aki memóriazavarostól és sorozatgyilkostól kezdve a bűvészbajtársakon és gondolattolvajokon át a téridő-asztronautákig meg -ügynökökig képes bármiről lebilincselő moziélményt varázsolni. Még történelmi helyzetekről is, nem véletlen választotta a nagyon látványos, és grandiózus háborús eseményt a Dunkirk alapjául. Erre most rendez egy tárgyalótermi drámát egy atomtudósból 3 óra 9 mp-en át, és mégis ámulunk.
Az Oppenheimer forgatókönyve több évtizeden át viszi végig az atombomba megalkotásához szükséges együttállást. A tudomány határvonalait feszegető tudósokat, és az ezt a megismerő erőt az érdekeik szolgálatába állító hadigépezetet. Ez a vállalás lehetne egy dokumentumfilm is, de Nolan narratív csavara abban van, hogy egy tárgyalótermi dráma alaphelyzetébe állítja főhősünket. A háború után, bőven Hirosima és Nagaszaki felrobbantását követően kell elszámolnia tetteivel, értékrendjével, a tanulmányai és a világégés alatt tanúsított gyanús viselkedésével egy kétes bizottság előtt. Ez a keret egyszerre ad struktúrát a sok különböző időben és térben játszódó szálnak és teszi kihívássá az értelmezését, hogy ki kivel van valójában. Újfent komoly kirakós játékot kap az elménk a lebilincselő módon megalkotott látványvilág és a hibátlanul instruált színészek teljesítménye mellé.
Cillian Murphy játéka letaglózó. Sokan tekintenek erre a filmre pszichológiai thrillerként, és ez nagyban ennek a szerepalakításnak is köszönhető. Minden belső vívódás, rezdülés, gesztus teljesen átélhető, és mivel a világ sorsa a tét egy ismeretlen erő elszabadulása kapcsán, van itt muníció bőven, hogy Oppenheimer megnyilvánulásainak sortüzében ne tudjunk felocsúdni a hatás alól. Murphy mindent megtett a szerep érdekében, teljesen átlényegült. A súlyának tartása érdekében, és a szerepben maradás miatt is nem találkozott a többi színésszel jelenetek kívül, direkt nem evett velük a diétája miatt sem, valamit elképesztő mennyiségű szöveget és háttéranyagot tanult folyamatosan a forgatás alatt. Épp ezért egy Cillian Murphyre hasonlító Oppenheimert, és nem egy ismert színészt látunk munka közben a vásznon. De a többi sztár is tartja a szintet szerepeiben, különösen Robert Downey Jr. akire nagy feladat hárul, mert az ő személye van folyamatosan az Oppenheimert támadó hatalmak kereszttüzében. Kettőjük Oscar-jelölése már most borítékolható.
Nolan E/1 személyben írta a forgatókönyvet, ami nagyon egyedi húzás, és a stábra kiemelkedő hatással volt az alkotófolyamatban, mert így teljesen bele tudták élni magukat az atomtudós belső világába. De közben a dokumentarista jelleget lehet érezni, pedig mélyen személyes drámai az egész, szinte már az Egy csodálatos elme Nash-ének belső őrületét bemutató megoldásaira hajaz a film. Ahogy Ron Howard mozija, úgy Nolan alkotása is vállaltan fikciós feldolgozása valós eseményeknek. Hogy mi hangzott el a tudósok között, valóban mit mondott Oppenheimer, Einsteinnek vagy Heisenbergnek és Bohr-nak az rejtély marad valószínű, ám a felvetések, a felelősség kapcsán a horrorisztikus látomások, az alapos vizsgálódás a döntések mögött mind nagyon hatásosan mutatják be, hogy az emberi alkotásvágy és pusztítás kéz a kézben járnak. Objektivitásra törekvő egy hihetetlen megosztó film ez egy nehéz téma kapcsán, ahol nem akar állást foglalni, politizálni, aktualizálni, hanem minél hitelesebben bemutatni, hogy mi történhetett közel 80 éve egy tudós körül, ami az atomenergia felszabadításához vezetett az emberiség történetében. Ez nagy vállalás, és 3 óra 9mp-ben nagyon precízen megteszi Nolan.
Az Oppenheimer nagyon felnőttnek nézi a közönségét. Ahogy az egyik Barbenheimer mém kapcsán írják, ehhez szükséged van geopolitikai, modern fizikai, és asztronómiai ismeretekre, valamint 4-es feletti felsőoktatási tanulmányi átlagra, és 8.5-ös IELTS szintre eredeti nyelven nézéskor, míg a Barbie-ra csak egy nőt kell elvinned. Viszont így is vannak, akiknek az Oppenheimert lényegesen egyszerűbb megnézni. Ők azért kevesebben vannak, de érdemes rájuk figyelni. Ha viszont mindkettőt megnéznéd egymás után, a Barbie-val kezdd, úgy érdemes. Tapasztalatból mondom.
