A félelem ára (Sorcerer) Rendezte: William Friedkin Fsz.: Roy Scheider, Bruno Cremer, Francisco Rabal, Amidou, amerikai thriller, 116 perc, 1977 (16)
A nemrég 87 esztendős korában elhunyt Oscar-díjas William Friedkin még a 70-es években készített két majdnem hibátlan filmet. A Francia kapcsolat és Az ördögűző méltán váltak klasszikussá és elmondható, hogy kiállták az idő próbáját. A díjeső és kasszasikereket követően – és főleg a 70-es évek stúdiórendszerének nyitottsága miatt – Friedkin tulajdonképpen azt csinálhatott, amit csak akart. És erre ő úgy döntött, hogy a következő rendezése, Henri-Georges Clouzot francia mozijának, A félelem bérének remake-je lesz.
A félelem ára története rendkívül egyszerű: van négy férfi, aki különböző okok miatt a elmenekültek a múltjuk elől egy kolumbiai dzsungelfaluba. Ezzel párhuzamosan szabotázs történik a szomszédban folyó illegális olajkitermelés során, és az ez által okozott állandó tűz megfékezéséhez szükséges egy ellenrobbantás. Mivel ezt gyorsan és titokban kell elvégezni, ezért az egyetlen lehetőség, hogy a több száz kilométerre célállomáshoz teherautókkal kell elvinni a rendkívül instabil dinamitos ládákat. Egy rövid válogatás során a fent említett négy emberre bízzák a két teherautó vezetését. A veszélyes munkáért cserébe megkapnak mindent, amivel tiszta lappal kezdhetik újra az életüket.
A félelem ára papíron nagyon jó csillagzat alatt született, de két tényező miatt, mégis hatalmas bukás lett, ráadásul a kritika sem emelte a magasba akkoriban. Az egyik oka a bukásnak az eredeti címe. A Sorcerer, azaz Varázsló címmel indították a mozikban (ami egyébként az egyik teherautó neve a filmben) és a legtöbb néző Az ördögűző után megint valami természetfelettire számítottak. És mélységesen csalódtak, hogy ez egy európai stílusú thriller.
A másik tényező azonban olyan volt, amire senki sem számított: a Csillagok háborúja. Ugyanis egy hónappal előtte mutatták be George Lucas – egyébként fele annyi büdzséből készült – sci-fi fantasy eposzát és onnantól fogva az egész világot csak a csillagközi kalandok érdekelték (gyorsan le is forgattak rengeteg hasonmást, mozi és tévésorozat formájában). Azonban az idő végül kedvezett Friedkin művének, amit vérrel és verejtékkel hozott össze.
Kezdve ott, hogy a lelki szemei előtt Steve McQueent szerette volna megnyerni főszereplőnek, aki egyébként hajlott is arra, hogy elfogadja, mivel elmondása szerint ez volt a legjobb forgatókönyv amit valaha olvasott. Viszont nem szeretett volna távol lenni a feleségétől (Ali MacGraw), így csak azzal a feltétellel volt hajlandó szerepelni, ha a nejét is beveszik a produkcióba. Friedkin ezt visszautasította, majd sok egyéb megkeresést követően a Francia kapcsolatban már bevált Roy Scheider lett a befutó. Egyébként ezt a döntését később Friedkin nagyon bánta, mert bár nagyra tartotta a „tartalék” tehetségét, de úgy érezte, hogy a szerepre egy igazi szupersztár kell, míg Scheider leginkább mellékszerepekben volt nagyon erős (noha aztán 79-ben aztán Oscar-jelölést érően bizonyította karizmáját a Mindhalálig zenében).
A forgatás során a stáb több országban is járt, a kolumbiai jeleneteket a Dominikai köztársaságban forgatták le. Friedkinnek meg persze a pokoli körülményeknek köszönhetően kínszenvedés volt az összes dzsungelben játszódó filmre venni. Scheidert viselték meg leginkább ezek a megpróbáltatások, még az a tény sem tudta jobb kedvre deríteni, hogy minden nap végén megnézte a musztereket és elismerte Friedkin zsenialitását. Ugyanakkor a forgatás végére annyira elmérgesedett köztük a helyzet, hogy annak a több éves barátságuk látta kárát.
A műről érdemes tudni, hogy ez egy nagyon európai hangulatú film, erősen magán viseli a francia filmgyártás mindenféle külsőségeit. Nem csak arról van szó, hogy az első negyedórában francia nyelven szólalnak meg, hanem mert ugyanaz a nyerseség jellemzi, amit A francia kapcsolatban is tapasztalhattunk és nagyon erősen képviseli a 60-as és 70-es évek francia mozik főbb jegyeit. Sőt, Friedkin még ennél is kevésbé akarta kiszolgálni az amerikai közönséget, teljesen fittyet hányt mindenféle közhelynek. A 120 perces játékidőből egy teljes órát szán a bevezetésre, ekkor ismerjük meg a karaktereket és magát a problémát. Mindezt úgy, hogy egy darabig nem áll össze az ember fejében, hogy tulajdonképpen, mi miért is történik. El lehet képzelni, hogy ha az egyébként türelmesebb 70-es években nehezen ment az ilyen fajta történetmesélés megértése, akkor vajon manapság, mennyire lenne ez bukásra ítélve…
Szóval egy teljes óra után kezdődik el a „kaland”, és ekkor szinte azonnal megkapjuk a film csúcspontját, a mozi plakátján is szereplő tizenkét perces hidas jelenetet. Maga a híd egymillió dollárba került a produkciónak, ráadásul a a szeszélyes természet miatt, máshol újra fel kellett építeni, közel három hónapig forgatták ezt a bámulatos jelenetsort. Ugyanis ez azon kevés filmtörténeti jelentőségű jelenet közé sorolható, amit nem lehet ép ésszel felfogni. Minden egyes másodpercében akkora feszültség és zsenialitás árad, hogy a mai néző csak érthetetlenül néz, hogy vajon ez, miért nem lett sikeres és miért nem beszélt róla eddig senki. Szavakkal leírhatatlan és hatalmas felüdülés látni ezt a hidas „műsorozást”, ahol mindenfajta trükk nélkül idézik meg a földi poklot. 
Tehát a sztori nem egyéb, mint négy kívülálló pokoljárása, ami a helyszínt és a kort leszámítva simán elmenne westernnek is. A színészek mind megszenvedték a forgatást és ezt szépen bele is építették a szerepükbe. Roy Scheider hiába volt csak hatodik választás, mégis nagyon tisztességesen helyt állt. Ugyanakkor a történetet ismerve teljesen megértem, hogy Friedkin miért is akarta McQueennek adni a szerepet (véleményem szerint sokkal ütősebb lett volna a végeredmény). A zseniális képi világ és a német Tangerine Dream csodálatos filmzenéje szintén csak emelte a színvonalat. Ez attól még ízig-vérig Willam Friedkin óriási munkájának a gyümölcse, noha az egyik kedvenc filmem A francia kapcsolat és vitathatatlan Az ördögűző sikere és érdemei, de úgy érzem hogy A félelem ára a magnum opusa. Nincs benne semmi felesleg, viszont minden egyes képkockából árad az odaadás, ahogy Friedkin szívét-lelkét beleadta és ahogy kompromisszumoktól mentesen, a lehető legbátrabban állt hozzá.
A félelem ára egy mára már kultikussá emelkedett mű, amit manapság már képtelenség lenne leforgatni. Nem csak azért, mert mindent trükkökkel oldanának meg. Hanem mert ez a fajta szabadság, amivel Friedkin élt a mai Hollywoodban mára szinte teljesen megszűnt. Ez a film nem csak afféle lezárása az amerikai filmgyártás egyik legszebb korszakának, hanem egyben a direktor alkotói szabadságának is a végét jelentette. Ezután már képtelen volt megismételnie a régi sikereit, bár néha megmutatta a nevét a világnak (Jade, A bevetés szabályai, Tizenkét dühös ember tévéváltozata, Gyilkos Joe), de az ő lázadó természetéből Hollywood nem kért többet és elmaradoztak az igazán nagy produkciók a neve mellől. De ez semmit sem von le arról a tényről, hogy Friedkin a 70-es években olyan nyomot hagyott a filmvilágban, ami megkerülhetetlenné teszi őt. Műveinek igazi jelentősége viszont manapság a legerősebb, mikor filmjei talán egyfajta útmutatót adhatnának ahhoz, hogy a mai elfajzott filmgyártásnak hova kéne visszakanyarodnia. Ugyanis mára már kevés kivételtől eltekintve elmúltak azok az idők, mikor a nézőket intellektuális partnernek tekintették. Épp ezért tökéletes film 2023-ban A félelem ára.
Korábbi kötelező:
