Argylle: A szuperkém, rendezte: Matthew Vaguhn; szereplők: Bryce Dallas Howard, Sam Rockwell, Bryan Cranston, Henry Cavill, Samuel L. Jackson, Catherine O’Hara, John Cena, Ariana DeBose, Dua Lipa, Sofia Boutella; néhol paródiába hajló családi kémvígjtáék, 139 perc, 2023 (16)
Állj, vagy lő a babám!
Matthew Vaughn a 2011-es X-Men: Az elsők óta először rendezett filmet, ami nem a Kingsman cím valamelyik variációjával kerül bemutatásra. Bár a zsáner megmaradt, az Argylle: A szuperkémtől mégis várhattuk, hogy ha már anno az X-ek időkavarását épp azért dobta, mert „folytatásokat nem akar dirigálni”, akkor ezúttal egy évtized után visszatér ahhoz a kreativitásához, amely első 5 filmjében hibátlanná tette munkásságát. Hát, ez csak részben sikerült, de a stílus megvan és valóban nem egy Kingsmant nézünk.Vaughn sajátos eszköztára a Daniel Craignek utólagosan afféle 007 vizsgát jelentő Tortában még nem volt tetten érhető, annál többet merített a Guy Ritchie producereként töltött évek tapasztalataiból. Elsőfilmes rajtnak remek volt, majd az elborultabb látásmód korai jelei már kezdtek megmutatkozni a Csillagporban (itt dolgozott először Henry Cavill-lel), de az igazi robbanást Hit-Girl jelentette a Ha/Verből. A felső kontroll befolyása alatt a hidegháborús X-Ment komolyabban kellett vennie, de miután a szuperhősöket szatirikusan bemutatta, a blockbuster keretek közt se sült föl a McAvoy-Fassbender páros behozásával. A nagy költségvetés melletti teljes kreatív szabadság aztán 9 éve a Kingsman első részében csúcsosodott, egy instant klasszikus, 18-as karikás Bond karikatúra homage-t megalkotva, modern köntösbe emelve a Roger Moore éra humorát és túlzásait (erős kontrasztként Craig mellé), meg némi társadalmi üzenetet is csempészve a Spionfiókával indult „kémkölyök” alirányba, örökre megmaradó jelenetekkel és zenehasználattal.A nagy siker megváltoztatta a pénzemberből lett filmes hozzáállását és a Kick-Ass 2, valamint az Eljövendő múlt napjai passzolása után megmaradt a maga stílusgyakorlatánál, habár nem lehetett hibáztatni azért, hogy a nála pár hónappal korábban nyitó John Wickhez hasonlóan ragaszkodni kezdett a képregényes alapokat eleve csak igen lazán követő mikroverzumához, mert tényleg nem volt (és azóta sincs) hozzáfogható. Bár az aggasztó lett, hogy a trilógia mellé előzményt, spin-off-fot és minisorozatot is akart egyből, pláne miután az Aranykör fogadtatása igencsak megosztóvá vált.
Noha valóban nem volt olyan erejű, mint az első találkozás a kémekkel és retconolja az előd egyik legerősebb pillanatát, a hosszabb játékidő és még nagyobb tőke ellenére se lehetett a stílusra panaszkodni, mert a taxis bunyó, a tipikusan bondos havas környezet, az Elton Johnra zúzás és végső harc Pedro Pascallal valóban csak az újdonság erejével nem rendelkezett. A hányattatott covid sorsú előzmény viszont már tényleg döcögött, a történelmi áthelyezés Raszputyinnal még úgy, ahogy működött és a csavar itt se rossz (csak inverzben ismételt), de a gonosszál az első pillanattól kitalálható. Ha folytatják, Daniel Brühl és a Hitler paródia még érdekes lehet (Tarantinónál működtek).Matthew érezte, hogy kell valami friss a Kingsman trilógiazáró előtt, mely a forgatókönyv állapota és Colin Firth kora alapján sanszosan a következő projektje lesz. Nagyon nem távolodott el elmúlt éveitől, csak picit máshogy akarta megfogni a kémesdit, Moore helyett Pierce Brosnan Bondját alapulvéve a Cavillnek szánt figurához (és egy pillanatra Will Ferrellt a Felforgatókönyvből), akitől eközben nem kért mást, csak alakításának átmentését régi cimborájának „Bond filmjéből”, az UNCLE emberéből. Az, hogy a promóció nem pörgött és hogy csak egy trailert adtak ki, aggodalomra adott okot, de utóbbi talán nem jogosan…
Az előzetes ugyanis ezúttal tényleg csak egy kedvcsináló és eszében sincs elmesélni a filmet, sőt, 3-4 apróságon kívül minden benne szereplő mozdulat azelőtti, hogy megismerkednénk Samuel L. Jackson rejtélyes alakjával, akit egy nagy leleplezés előtt hagyunk lógva. Meglepetés pedig akad ám bőven a 139 perc során, amely játékidő mondjuk feltűnő mialatt egy szerszámosládányi csavar ömlik rá a nézőre. Ez megterhelő, de csak a fogékonyságunkon múlik, hogy agyzsibbasztó lesz-e, vagy sem. Direkt túltolt ez a felépítés, ami tény, hogy lehetne kifinomultabb, de élből elítélni sem kell. Már csak azért se, mert bármennyire is tűnik koppintásnak két legfőbb jellemzője, a forgatási időket megnézve, szimplán nem lehet az, hiába ütközik ki a teremben ülve máshogy.Ugyebár ez a „bestseller írónő belekavarodik könyveinek témájába” felütés Sandra Bullock és Channing Tatum előadásában a kalandfilmek mezején nincs két éves, de mielőtt ráfognánk, hogy abból merített az Argylle, nos… az mission: impossible, hisz a két forgatás kis részben összeért egymással. Aztán az, hogy sportot űzve talán a Guinness rekord lett belőve a „legtöbb random fordulat, ami belefér egy filmbe” kategóriában (ha már az Akadémiánál nincs ilyen), eszünkbe juttathatja – már ha voltunk olyan elvetemültek, hogy megtekintettük – Robert Rodriguez 20 évet késő ámokfutását, a Konstrukciót… mely épp akkortájt kezdte felvételeit, amikor az Argylle végzett. Szóval bármennyire ismerős elemekkel találjuk szembe magunkat, ez csak a puszta véletlen műve, így nem fair az eredetiséget érintő hibaként felróni.
Azért tényleg kár, hogy Sam Rockwell állítása a vonaton, miszerint a könyvekben leírt sztorik nem tükrözőik hűen a valóság sokszor unalmas átlagosságát, az csak egy farkába harapó kígyóvá válik, de egy Vaughn rendezéstől épp a szürke hétköznapi Suszter, szabó, baka, kém világát várjuk a legkevésbé, rejtőzzön bármekkora potenciál abban, hogy párhuzamosan kapnánk egy bemutatót a két verzió egymás mellé rakásával. Nem. Mi itt elvetemült, ezúttal irányzottan családbarát akciókra vágyunk a jól megszokott, továbbra is egyedi stílussal, a direkt műanyag rajzfilmes CGI-jal (amin a koncepció részeként kár bosszankodni) és olyan őrültségekkel, amikkel ezelőtt még nem találkozhattunk. Megsúgom: vannak ám ilyenek, s még ha az egyik egy bizonyos aspektusában – a velejáró fényképezésen és koreográfián túl – ismerős lesz egy Kingsmanből, akad két olyan is, amit a trailer nem csúsztat tudatalattinkba. A Henry Jackman helyére beugró Lorne Balfe sokszor használt, karakteres főtémáját először egy Halálos irambanból szökött piszkos élvezettel kapjuk meg egy olyan járgánnyal, ami önmagában is vicces, miközben megidéződhet bennünk az Uncharted 4 és a DreamWorks A rosszfúkjának üldözése. Egyik se üt akkorát, mint a templom vagy Chloë Grace Moretz belépői Hit-Girlként, de annak ellenére, hogy már hozzászokhattunk a jellegzetes akciómodorhoz Vaughntól, még mindig működnek, mert annyira ritkán látottak. John Wick is mindig ugyanazt csinálja máshogy és szeretjük. Nem?Igen, az írás bajos lehet sokat agyalva (ennyi kanyarulat nem létezhet elsőre nem feltétlen leeső bukfencek nélkül), de ez is a túltolás része, ami ha bejön, elleszünk vele, ha nem, akkor legszívesebben kimenekülnénk a világból. Ám ez az attitűd a Csillagpor óta egyedül talán az X-eknél nem volt jelen a rendező karrierjében, legalábbis nem hiszem, hogy a repülő gőzős kalózhajóval való utazás során az arcára szívet sminkelő, talpig női ruhákban a tükör előtt affektálva táncikáló Robert De Niro kapitány mindenki tetszését elnyerte volna anno…
Szóval bár ezeken a hülyeségeken áll, vagy bukik a mozi, hibáztatni nem feltétlen érdemes. A filmélmény átadása és lehetséges megosztottsága után kitérek a színészgárdára, mert annyi itt az ismert/reklámozott név (a többiek legyenek meglepik), hogy azt épp meg tudnám számolni két kezemen. Cavillt már érintettem a Bond párhuzamnál, ő egyébként címszerepe ellenére is csak mellékes, a tényleges sztárok Bryce Dallas Howard és Sam Rockwell. Előbbi azon az irónián túl, hogy a Mandalóri egyik rendezőjeként magával hurcolja saját bejáratú Groguját, egy álca során pedig hajszíne emlékeztetni fog minket, hogy rég volt már 2007, alapvetően jól hozza az eseményekkel sodródó írónőt. Ahogy viszont az egyre több bonyodalom elkezd tetőzni, neki pedig akciósztárként is meg kéne állnia a lábán, ott már biceg a dolog, szakmabéli hasonmásának, Jessica Chastainnek ez jobban megy, legyen az bármily gyenge alkotásban. A spoilerek miatt nem tudok ebbe belemenni, de az itteni testalkat kiemelése se feltétlen sül el jól, még ha ezúttal nem egy 40 kilós kiscsajból lesz kőkemény harcosamazon, ám ez nagyon ingoványos talaj, meg hát máskor a T-Rex-et lesprintelte tűsarkokkal…Rockwell (és mindenki más) kisebb skálára szorul karakterfejlődésben, de abszolút magával ragadó, végre nem egy Bond sablon, így némi frissességet hoz, noha hasonló alakokat nem egyszer láttunk már a színésztől. John Cena és Ariana DeBose kisujjból lehozzák azt az apró játékidőt, amit kaptak, mindketten testhezállóan, ám a pankrátori izomtömeget jópofa részben alárendelt testőr-hacker-sidekick mixként látni vezető akciózás helyett. Bryan Cranston egyik belépője a fentebb 2007-esként utalt franchise egy 2017-es momentumát idézi (ejj de nehéz spoilermentesen, bocsi!), kár, hogy csak röviden. Viszont a néhol ripacsba átmenő főnökként Rockwellhez hasonlóan szórakoztat. Nem úgy Catherine O’Hara, aki egy ponton átmegy zavaróba, igaz nem szándékosan, így nem elviselhetetlen, de egyértelműen lefele lóg ki az összképből. Sam L. Jackson nagyon jól érezhette magát a forgatáson, az őrült kacaja meg igazából beleillik az egész légkör hibbantságába, tipikus olyan rossz, hogy már jó eset. Dua Lipa érdemben csak reklámfogás, végül zeneileg is kimaradt, de ameddig szerepel, addig kimondottan lopja a showt a csábító csajként, szóval ne lepődjünk meg, ha még látni fogjuk hasonlóképp, csak több játékidővel később. Végül pedig Sofia Boutella, aki bár hiába lett bevágva a trailerbe, a 9 neves kiemelt listába nem fért el, pedig van a fentiek közül 1-2 olyan arc, akivel kb. egyforma időt szerepel, igaz azt egyben letudva teszi és ő is pazarul.
DeBose kapcsán egy gyors megállót még muszáj ejtsek a betétdalai miatt. A stáblista alatti erősen hajaz a klasszikus Bond főcímekre, de maradandóságban az „Electric Energy” viszi magasan a prímet. Engedjük el a hozzá forgatott klip semmilyenségét, a filmben annyira faszán van használva, mint Vaughn legjobb választásai (akár a Torta intrója, Hit Girl fináléja, az X-ek összegyűjtése, a robbanó főcím, a „Free Bird” a templomban, az Elton John live mix vagy a végső bunyó Pascallal) és fix, hogy nézés után pörögni fog a dallamtapadás. Ez a (modern) diszkó, mint akciótéma telitalálat, a Kingsman végi és az Aranykör taxis nyitányában Prince voltak hasonló hangzással. Ezúttal más dal nem kap prominensen helyet, pedig 2-3 szokott lenni Vaughnnál, ám itt mindent kitölt ezzel.
Az Argylle tehát eléggé a kettőségek tárháza. A rendezőt érezhetően korlátolta a családias korhatárolás, de önmaga akarta így. Emiatt lehet hiányérzetünk, mert durvább dolgokhoz vagyunk szokva tőle, de a saját keretei között most is próbálkozik. A stáb ebben kellően támogatja, hiába jut több nagy névnek is kevéske idő, ám ha a vizuális effektstílusra vagy a forgatókönyvi káoszra nem sikerül ráhangolódnunk, akkor nagyon negatívan élhetjük majd meg a látottakat. Nem mondom, hogy nem joggal, mert ez még mindig nem az a 2004-15 között hibázni képtelen Vaughn, akit megszerettünk, de el sem veszett, hisz minden jellemzője megvan itt is.
Sok múlik a film megítélésén, hogy pontosan mit is várunk tőle, mert nagyon félremehet, de biztosan lesznek olyanok, akik elégedetten jönnek majd ki. A morbidság őrülten hiányzik ahhoz, hogy akár a Gyilkos járat okozta piszkos élvezetben legyen részünk, de hát ezt a darabot saját gyerekei miatt csinálta ilyenné a direktor. Azt meg, hogy megpróbálkozott egy új címmel, életében először nem adaptálódva valamiből, a kihagyott ziccerek ellenére is manapság már értékelni kell ekkora büdzsénél, ha új IP születhet (ehhez kellett az Apple pénze is). Bár a végfőcím utáni extra jelenet easter eggje erről mást mondana…