Jim Henson az ideák embere (Jim Henson: Idea Man), rendező: Ron Howard, író: Mark Monroe, amerikai dokumentumfilm, 1 óra 51 perc. Elérhető: Disney+
Egy ötletekkel telezsúfolt élet rajza
Jim Henson az ideák embere volt. Talán több is jutott neki belőlük, mint ami egy embernek elég, míg életből viszont kevesebbet kapott. Mégsem szomorú történetet nézhetünk a róla szóló dokumentumfilmben, hanem egy jól kidolgozott, sodró lendületű főhajtást egy zseni élete előtt, akinek Brekit és Miss Röfit köszönhetjük, ahogy még olyan sok mást is.
Habár Ron Howard, a film rendezője szinte beleszületett Hollywoodba, mégis inkább azok a furcsa és kívülálló emberek érdekelték, akik nagy dolgokra voltak hivatottak (Apolló 13, Egy csodálatos elme, Frost/Nixon). Karrierje elején a Csobbanással és a Willow-val kikacsintott ugyan a képzelet világa felé, de az elmúlt időszakban inkább dokumentumfilmekkel, vagy megtörtént eseményekkel dolgozott (A tizenhármak). Ez mostani filmje pedig az életművének tökéletes ötvözeteként egy vibráló vázlat lett Jim Hensonról, arról az elképesztő emberről, aki kitalálta és megszemélyesítette a muppeteket, vagy aki ajánlott egy magánál jobb embert, amikor George Lucas felkérte őt Yodának, és az a látnok, akinek az agyában megszületett a mára kultikussá vált Fantasztikus labirintus.
Egy Mississippiben élő kisfiúval kezdődik a történet, akit annyira elvarázsol az a szélesre tárt ajtó, amit a televízió fadobozával hoztak be a nappalijukba, hogy elhatározza, egy nap ő is bele fog majd kerülni. Jim Hensonnak hívták ezt a fiút, aki nemsokára már egy magas növésű, aknés arcú, félénk fiatalember lett, aki minél gyorsabban szakállat szeretett volna növeszteni, de még annál is jobban meg akarta valósítani a fejében még formát sem öntött ideákat. Nemsokára már a későbbi feleségével, Jane Hensonnal láthatjuk újra a filmben, ahogy a helyi tévé éjjel 11-es híradója után bábokkal szórakoztatják a nézőket. Pedig Jim soha nem gondolta, hogy ezzel fog foglalkozni, de amikor meglátta a hirdetést, hogy erre a munkára keresnek embert ahhoz a tévéhez, ahova mindig is vágyott, készített párat. Habár nem egészen olyanokat, mint amiket eddig a nézők megszokhattak.
A muppet szót is ketten együtt találták ki Jane-nel, a puppet és a marionett szavak összeolvasztásából. Rengeteg dologgal próbálkoztak, amire kiforrt a stílusuk, de egyvalaki már szinte az első pillanattól velük volt: Breki, aki Jim édesanyjának a kabátjából, és egy félbevágott pingponglabdából készült. Időközben a közös életük is elkezdődött, Jane kényszerűségből otthon maradt az egymás után születő gyerekekkel, Jim pedig újabb elkötelezett munkatársakat talált. Az egyikük élete végéig az egyik legközelebbi társa maradt. Ő volt Frank Oz, aki a dokumentumfilmben a legtöbbet időt kapja a család mellett, ami nem is csoda, hiszen Jim először a pótapja volt, az akkor még 17 éves, de már évek óta bábokkal dolgozó fiúnak.
A film az első harmadában végigrohanunk az eseményeken, miközben ketyeg az óra, mert szinte követhetetlen az a rengeteg ötlet és irány, amibe Jim Henson belefogott. Például rengeteg reklámot készített, rövidfilmet forgatott, 24 projektorral kivetített night-clubot épített, habár diszkónak szánta azt…. Érdekesek és tartalomgazdagok az archív felvételek, mégis keveset kapunk belőlük, mert Jimet mindig egy újabb és újabb terv érdekelte, míg 1969-ben a Szezám utcával pár évre egy helyben maradt. A film mégis jól követhető, szórakoztató és könnyen befogadható marad végig, de még épp eléggé informatív is. Nem hiába, rutinos rendezővel van dolgunk, aki teljesen alárendelte magát a történetnek, és a lehető legegyszerűbben, legjobb stílusban meséli tovább Jim Henson életét.
Aki nem bírta sokáig csak a Szezám utcában, pedig a felesége örült volna neki, ha otthon is látják végre, de neki ekkor már újabb ötletei voltak, amiben a muppeteket teljes értékű showelemként szerepeltette volna egy felnőttműsorban. Amerika a sikerei ellenére sem kért belőlük, hosszú évek elutasításai után végül Nagy Britannia fogadta tárt karokkal őket, és gyorsan beigazolódott a látnoki képessége: ezzel a műsorral minden eddiginél nagyobb sikert aratott. Itt, a Muppet Show időszakában megpihen végre egy kicsit a film is, még anekdotázásra is marad idő, ez pedig az a része, amit egy egész sorozaton keresztül el tudnánk hallgatni, mert annyira egyedi és professzionális az a világ, amit itt felépítettek.
Mégsem ezt kapjuk, hiszen a film címe tökéletesen keretezi és irányítja ezt a majdnem két órát: főleg Jim Henson ötleteire fókuszál a történet, és ezeken keresztül láthatunk bele egy kicsit a géniusz életébe is, és ezek az ötletek pedig önmagukban is majdnem szétfeszítik a rendelkezésre álló időt, ezért végül kevés idő marad Jim Hensonra, az emberre. Ezt nem rónánk fel a filmkészítőknek, hiszen már a címben sem ígértek mást, sőt, még az is lehet, hogy egyszerűen nem is volt olyan, hogy Jim Henson a magánember. Frank Oz azért mesél egy kicsit a jelleméről egy-egy elejtett félmondattal, és a gyerekei is, akik az általa felvett felnőtt-, és apaszerep miatt későn ismerhették meg, de a közös munka kapcsán kiderült nekik, hogy mennyire szabad és játékos ember is volt az apjuk. Nem szerepel viszont a filmben senki sem a közönségéből, így nem tudjuk meg belőle azt sem, hogy a világnak mennyit adott.
Egy 1936-ban született férfiról beszélve szerencsére rengeteg archív felvétel áll a film rendelkezésére, Ron Howard pedig sokat használ közülük azok mellett, hogy kollégákat, családtagokat szólaltat meg egy kék, négyzet alakú szűk térben. Ez egyébként Jim 1967-es rövidfilmjét idézi, amiben a főszereplő egy alternatív valóságban ragadt, mi pedig a film végén sem tudjuk eldönteni, hogy ez a Jim Henson egy idegen volt-e, vagy egyszerűen csak egy kivételes tehetség, aki 1990-ben váratlanul visszament abba a másik világba, egy túl rövidre szabott evilági élet után. Ha így volt, ha úgy, a XX. század egyik meghatározó alakja volt, akinek a temetésén csak színes ruhák voltak, és bábok énekeltek. Ez pedig nem semmi. Ahogy az ötletei sem voltak azok.
