Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb), rendező: Stanley Kubrick, szereplők: Peter Sellers, George C. Scott, Sterling Hayden, Keenan Wynn, Slim Pickens, James Earl Jones, amerikai sci-fi, 91 perc, 1964 (12)
Az utóbbi időben felfigyeltem arra, hogy manapság újra divat lett az atombunkerek építése, amiben persze az amerikaiak a profik, de a globális igény miatt külföldre is szép számmal adnak el előre összeszerelt változatokat. Stanley Kubrick klasszikusa 2024-ben már 60. születésnapját ünnepli, de Dr. Strangelove, avagy… nagyon szépen összegzi, miért is nem hülyeség egy ilyenbe befektetni.
Kubrick kultikus filmje az egyetlen a szerény filmográfiájában, ami eredendően vígjátéknak/szatírának készült. Bár a későbbiekben sem állt távol a humor a rendezőtől – a maga bizarr módján a Mechanikus narancs és az Acéllövedék, valamint a Barry Lyndon egy-egy jelenete is vicces tudott lenni – de a Dr. Strangelove az első perctől kezdve az utolsó pillanatig maró gúnnyal ábrázolja a hidegháború abszurditását.
A történet szerint egy bizonyos Jack D. Ripper tábornok (Sterling Hayden) a hatáskörét jócskán túllépve atomtámadást kezdeményez a Szovjetunió ellen. Ugyanis ő irányítja azt a bázist, ahonnan egy esetleges orosz támadás esetén ellencsapásként küldhetne több atombombával felszerelt bombázót. Ripper tábornok azonban nem akarja megvárni a lehetséges inváziót, ezért biztos ami biztos, a speciális kódrendszeren keresztül útnak indítja a gépeket. Mivel a visszahívási kódok is nála vannak, ezért hermetikusan lezárja a bázist, magát pedig elbarikádozza az irodájában, ahol véletlenül ott ragadt egy brit tiszt, bizonyos Mandrake (Peter Sellers), aki megpróbálja jobb belátásra bírni a tábornokot. Ezalatt a Háborús teremben az Egyesült Államok elnöke, Muffley (szintén Sellers) és Turgidson tábornok (George C. Scott), valamint a titokzatos Dr. Strangelove (harmadszorra is Sellers) megpróbálják megakadályozni az atomháborút a válságstábbal egyetemben és valóban mindent bevetnek, de a meglepetések sokasodnak. Főleg mikor a szovjet nagykövet elkotyogja, hogy megalkották a Végítélet fegyverét, bármilyen támadás a Szovjetunió ellen, azzal jár, hogy megsemmisít minden földi életet.
Kubrick 1962-es filmje, a Lolita forgatása miatt Angliába utazott, és annyira megtetszett neki a hely, hogy le is telepedett és onnantól fogva minden filmjét ott forgatta le. A Dr. Strangelove tehát már a briteknél forgott, és sikerült szerződtetni hozzá a Lolitában is játszó Peter Sellers-t, aki a költségvetés felét el is vitte a maga szerény egymillió dolláros fizetésével. Kubrick ennek ellenére szerencsésnek mondhatta magát, hiszen Sellers összesen három szerepet is játszott benne. Eredetileg egy negyediket is, a bombázó parancsnokát szintén ő alakította volna, de nem tudott hihető texasi akcentust produkálni, így Kong őrnagyot végül Slim Pickers alakította. Tehát Sellers-t leszámítva maradt még egymilliója a produkciónak, ami bár nem hangzik soknak, de a Dr. Strangelove alapvetően egy kamaradarab, ami összesen négy belső helyszínen játszódik, amit néha vagy egy külső csatajelenet vagy egy trükkfelvétel szakít meg.
Utóbbi a filmben kiemelt bombázógép repülését jelenti, ami kicsit talán elavult jelenet így mai szemmel nézve, de mentségül szólva ezek a szekvenciák csupán jelzésérzékűek és nem azt a célt szolgálják, hogy látványos legyen. Ellenben a bázis elleni támadás mai szemmel nézve is lenyűgöző, kísértetiesen hasonlítanak a Ryan közlegény megmentésének csatajeleneteire. A díszletek közül egyértelműen a Háborús szoba a film emblematikus része, amit azóta sokan megidéztek (pl. Watchmen), és amelyet az a Ken Adam tervezett, aki később a James Bond-filmek fantasztikus látványvilágáért is felelős volt.
A produkció legnagyobb érdekessége azonban nem a díszletek és nem a zseniális színészi játék, hanem a forgatókönyv körül kialakuló problémák. A film a Peter George által írt Red Alert című könyvből inspirálódott, majd mikor Kubrick úgy döntött, hogy szatirikus hangot szeretne megütni a filmjében, megbízta Terry Southern írót, akinek erőssége volt a fekete humor. Maga az írás zökkenőmentesen zajlott és el is kezdődött a forgatás, mikor kiderült, hogy Sidney Lumet egy hasonló filmet készül forgatni, Fail Safe címen, Henry Fonda főszereplésével, csak ő egy véresen komoly alkotást szeretett volna. Kubrick és társai ezért beperelték a Fail Safe mögött álló Columbia Pictures-t, akikkel később peren kívül megegyeztek, hogy a Dr. Strangelove kerüljön korábban bemutatásra, valamint anyagi kompenzációt is kaptak. A bemutatót eredetileg 1963 végén ejtették volna meg, azonban a Kennedy-merénylet miatt 1964 januárjára helyezték át a premier napját és még utólagosan szöveget is ki kellett cserélni, ami akaratlanul is utalt volna a Dallasban történt gyilkosságra.
Ami miatt sikeres lett a film és 60 év elteltével is működik, az részben a remekül megírt párbeszédeknek, a színészi játéknak (nehéz eldönteni, Sellers melyik szerepben a legjobb), a tökéletesen előadott abszurd pillanatoknak, a lebilincselő és izgalmas alapsztorinak és az egyetemes gondolatiságnak köszönhető. Ugyanakkor ezeket mind keretbe foglalja a maszkulinitás: nem véletlen, hogy a háborúról csak férfiak vitáznak vagy hogy a B-52-es gépek a férfi nemi szervet jelképezik, az atombombák meg a hímivarsejteket, ahogy azt a Háborús szoba nagy tábláján is szépen lehet mindezt látni. A hímsovinizmus a végén teljesedik ki, mikor a „tisztelt urak” még a világvége tervezésekor is csak arra tudnak gondolni, hogy mennyi nőt tehetnek magukévá és hogy ez mennyire jó a világnak.
Kubrick mindezt remek, gonosz és intelligens humorral mutatja be és sikerül neki az a bravúr, hogy a viccek nem hogy tompítják, inkább erősítik az alapból rendkívül nyomasztó témát. És hiába telt el hat évtized a bemutató óta és elvileg sok minden változott a férfi-női szerepek megítélésében, ez az ősrégi film képes megmutatni, hogy összességében nem változott semmi. Elég csak megnézni manapság a híreket a háborúkról, bombázásokról, terrorizmusról: az emberi fajt mindig a férfiak akarják megsemmisíteni.
A Dr. Strangelove az utolsó olyan Kubrick-film, ahol a mester stílusa még nem teljesen kiforrott és nem lehet feltétlen ráismerni a kézjegyére. Négy évvel később elkészítette a 2001: Űrodüsszeiáz, ami a rendező karrierjében talán a legnagyobb minőségi lépés és onnantól fogva egészen a Tágra zárt szemekig a teljes maximalizmussal élt. Mindent elmond Kubrick tehetségéről, hogy a Dr. Strangelove kapcsán szakmailag szinte a csúcsra került és onnan képes volt a sztratoszférába emelkedni. Sajnos azonban a szakma csak ímmel-ámmal tudta díjakkal értékelni a teljesítményét: a Dr. Strangelove összesen 4 Oscar-jelölést kapott a legjobb színész (Sellers), forgatókönyv, rendezés és film kategóriában, de egyiket sem váltotta díja. Viszont a Brit Filmakadémia szerencsére másképp látta a dolgot, hiszen összesen hét BAFTA-jelölésből négyet vihettek haza. Az Amerikai Filmakadémia sok hatalmas tévedése közül az egyik legszégyenteljesebb, hogy a rendező egész munkássága alatt csupán a 2001: Űrodüsszeia speciális effektjeiért „érdemelte ki” (azt is megosztva) az Oscar-díjat.
Érdekesség, hogy az eredeti negatív kópia megsemmisült az évek során és ami jelen pillanatban elérhető felújított változat, az Kubrick magánkézben lévő kópiájának másolata. A munkájában rendkívül szigorú rendező figyelmének hála a mai napig mindenki számára elérhető a műve remek minőségben, így könnyen felfedezhetjük benne a közelmúltban elhunyt James Earl Jones-t is első mozis szerepében.
