Jim története (Le roman de Jim), rendezte: Arnaud Larrieu, Jean-Marie Larrieu, szereplők: Karim Leklou, Laetitia Dosch, Bertrand Belin, francia filmdráma, 101 perc, 2024., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Apai örömök
A Jim története Pierric Bailly 2021-ben megjelent azonos című regényének mozifilmes adaptációja, mely megbízhatóan hozza azt, amit az ember egy francia filmtől elvár, szerelmet, humort, életigenlést, de közben nem feledkezik meg a téma, az apaság buktatótiról, drámai oldaláról sem.
Aymeric (Karim Leklou) egy szerény, kedves figura, aki miután barátnője szakít vele, kimarad az egyetemről. Alkalmi munkákból él, csak úgy lóg a levegőben. Mikor barátai ráveszik, hogy tartson velük lakásokat kifosztani, lebukik, de nem dobja fel őket. A börtönből szabadulva találkozik egy ismerősével, aki egy családos embertől vár gyereket. Összejönnek, vidékre költöznek, ahol együtt nevelik Jimet, aki apjaként tekint rá. Évek telnek el, mígnem egy nap megjelenik Jim biológiai apja és nem csak azért, hogy beköszönjön.
A film Jim története, de Aymeric előadásában. Ő meséli el, hogy került be a fiú életébe, ő van ott a születésénél, az első lépéseknél és szavaknál. Börtönből való szabadulása kap egy második esélyt az élettől, eszembe nem jutnak rossz embernek nevezni, családot alapít, egyenesbe jön, hogy aztán minden egy pillanat alatt megváltozzon. Ugyan Jim életének első hét évében mindvégig ott volt, biológiai apjának nem lehet megtiltani, hogy éljen az előjogával. 
Aymeric a nyugalmat, a boldogságot keresi. Nem bánt senkit, nem árt senkinek. Nem egy lángész és nem egy Alain Delon, de van benne valami, ami miatt a nők biztonságban érzik magukat mellette, hűséges, odaadó, jóravaló, szorgos ember, aki igyekszik kerülni a vitát, a konfliktust. Nem mondanám vesztes típusnak, éppen csak nem akar minden áron győzni és felülkerekedni másokon, mint ahogy a békés vidéki élet vagy egy kapcsolatból való kilépés sem jelent feltétlenül megalkuvást. Mélyen emberi ember ő.
Az apaság kérdése nehéz dolog, hiszen hol volt eddig a biológiai apa, most meg jön, besétál a jóba (a késztől Jim azért még messze van) és learatja a babérokat. Nem lehet vádolni Jimet sem, amiért egyformán kötődik ahhoz, aki „végigcsinálta” vele az első hét évet, lerakta az alapokat és ahhoz, aki egyszer csak megjelenik a semmiből és azt mondja, én vagyok az igazi apukád. Ez egy olyan kötelék, amit mindenkinek el kell fogadnia még akkor is, ha ismerjük a dolgok hátterét. Ugyanakkor Aymeric zavarodottságát (fájdalmát?) is vastagon átérezzük, hiszen felvállalta más gyerekét és sajátjaként neveli, szereti, támogatja. 
Mivel Aymeric alapvetően pozitívan áll hozzá a dolgokhoz és igyekszik mindenből a legjobbat kihozni a maga egyszerű, visszafogott módján, a cselekmény minden drámaisága ellenére tele van életigenlő, optimista és humoros pillanatokkal. A döntést akkor és ott természetesen nem Jim hozza meg (a felnőttek döntenek a feje felett), de évekkel később, felnőttként már lehetősége van arra, hogy válasszon apa és apa között, átgondolja és értékelje, kinek a szeretete, törődése volt fontosabb, őszintébb, tartalmasabb.
A Jim története egy fontos témát jár körbe, pontosabban annak érzelmi vetületével foglalkozik a szokásos francia bájjal és eleganciával, humorral és pozitív életszemlélettel, de nem sumákolja el a dolog drámai oldalát sem. Miközben néztem, az járt a fejemben, hogy az élet milyen igazságtalan és ezt nem lehet megtenni egy emberrel. Aymeric azonban újra és újra képes megrázni magát és talpra állni, miközben keresi helyét a világban, a boldogságot, a kiteljesedést. Karim Leklou (Vincentnek meg kell halnia) jelenléte erős, de az őt körülvevők, valamint a francia vidék, a táj és az emberek adják ki a teljes történetet. 
