A szerelem fáj (Pillion), írta és rendezte: Harry Lighton, szereplők: Harry Melling, Alexander Skarsgård, Douglas Hodge, Lesley Sharp, angol-ír vígjáték, 1 óra 47 perc, 2025., korhatár: 18 év
Sub-dom rom-com
A szerelem fáj eredeti címe angolul Pillion, ami a motor hátsó ülését, de ugyanúgy az ott ülőt is jelenti. Ez pedig jól bemutatja a romkom szemszögét is: mélyebb alulnézetből készült, mint a vele egy zsánerben lévők, és a harsány nevetések helyett is inkább feszengős humorral operál. De ha (felnőtt!) nézőként nyitottan állunk hozzá, akkor egy nagyon szerethető és őszintén szép felnövéstörténetet kapunk Harry Melling és Alexander Skarsgård erőteljes kettősével a főszerepben.
Harry Mellinget talán a legtöbben még mindig a Harry Potter dundi agresszoraként ismerik, pedig közben ő is felnőtt már, és nem csak filmen, de a színpadon is bebizonyította a rátermettségét. Alexander Skarsgårdot talán nem kell bemutatnunk, habár színészként ő is hendikeppel indul, mert gyakran csak magas, szőke, izmos férfitestként használták. Pedig neki is jutott tehetség a családban, legalább annyi, mint száraz humor. (Ajánljuk nagyon a friss SNL kiadást vagy nagyjából bármelyik interjúját. Megéri.) Ebben a filmben viszont mindketten némiképp idegen pályán mozognak, habár a BDSM rom-com egyébként sem jellemzője a filmiparnak.
Jelen filmkritikának nem célja, hogy ezt a szubkultúrát ismertesse, mert külsősként ez nem is lehetne helytállóan megtenni. Legfeljebb arra támaszkodhatunk, hogy a mellékszereplők egy része is ebbe a motoros közösségbe tartozik, és a készítők interjúiból tudható, hogy épp ezért a történet az utolsó síkosítóig autentikus. Viszont azt is gyorsan leszögezzük, hogy még ha ebből rétegfilmnek is tűnik, A szerelem fáj egyáltalán nem az. Hiszen alapvetően nem szól másról, mint egy első szerelemről, és abban is kiemelt módon Harry Melling karakterének a kapcsolaton belüli felnövéséről. Ráadásul nézőként is felüdülés végre az unalomig ismert sémától eltávolodni, hogy más gondolkodású és más megjelenésű embereket nézhessünk végre a filmvásznon. A két szereplő pedig tökéletesen összeillik a maga össze nem illő módján. A köztük lévő kémia jó, a jeleneteik intimek.
A történet Adam Mars-Jones Box Hill című, a 70-es években játszódó könyvén alapul, a szkriptet maga a rendező írta (Harry Lighton), akinek ez az első egészestés játékfilmje. Ez pedig látszik is a végeredményen, de szerencsére nem abban, hogy kiforratlan, vagy esetlen lenne, hanem inkább kompromisszummentesen szabad lett és eredeti. A történetvezetése jó, nincsen benne 2 órányi anyag, de nem is erőlteti, pont annyit mutat, amennyitől az feszes marad.
A karakterei igazi, élő emberek. Kimondottan élvezet nézni. A felvezetésben írtuk már, hogy a film humora nem harsány, mert gyakran furcsa és kényelmetlen helyzetekből indul ki, de befogadója válogatja, hogy ez feszengést vagy gurgulázó nevetést vált-e ki. (Mi bevalljuk, többször is nevettünk.) Természetesen más, mint egy Richard Curtis-féle romantikus vígjátékok, habár a korai Négy esküvő és egy temetésre rímel a hangulata. Ha pedig lehántjuk róla a bőrnadrágot, akkor a Szólíts a neveden története köszön vissza nagy vonalaiban.
De minek rántanánk le, amikor attól kerek az egész, ha kérlelhetetlenül szexi, mélyen szerethető, és néha egészen szomorú is. Ahogyan egy igazi első szerelem: furcsa, képtelen, vicces és őrült. Teljesen új világot mutat, amiben csak tapogatózva találja meg az ember a szabályokat (ha egyáltalán), de közben új otthont is nyújt. Olyat, mint soha azelőtt. Tudjuk, hogy nem lesz mindenki filmje, de érdemel egy esélyt nem csak színészek, de az eredetisége miatt is. Valentin-napi szívküldi, te vagy a kulcs a lakatomhoz jeligére.
%20–%20kritika){kind=link}