Arco – Fiú a jövőből, ötletgazda és rendező: Ugo Bienvenu, társíró: Félix de Givry; szereplők: emberek és robotok a jövő(k)ből; 2D animációs ifjúsági sci-fi „franime”, 89 perc, 2025 (12)
A robot dolga a szolgálat
Először fordult elő az Oscar animációs kategóriája 24 éve alatt, hogy több nemzetközi alkotást jelöljenek ugyanazon országból. A franciák filmjeit el lehetett már csípni a tavaly év végi Anilogue-on, most azonban rendes forgalmazásába is megérkezik az Arco – Fiú a jövőből, melyet joggal gondoltak a korai hangok a mezőny titkos favoritjának, amely a K-pop démonvadászok nélkül erős versenyt futhatott volna a Zootropolis 2-vel. A Natalie Portman által megmentett projekt abszolút rászolgál a bizalomra!
Az évtized animációs győztesei az Oscaron rendkívül változatosan szóródtak szét: miután megvolt „kötelező” Pixar és Disney győzelem (a jelenlegi utolsók), kapott szobrot egy klasszikus módon elkészített báb stop motion jól ismert történetet adaptálva, egy vérbeli hagyományos anime a műfaj legnagyobb veteránjától és egy teljesen friss megközelítéssel készült szövegmentes kis európai állatmese. Ebbe a sormintába, ha úgy vesszük, illik ugyan a k-pop lánytrió a színesítés terén, de azért jobban passzolt volna egy befogadható franime, amit Hayao Miyazaki, Isaac Asimov és Steven Spielberg egyszerre inspirált. Hasonlóan az Áradás előkészületeinél, egy valóban nagyon ministáb dolgozott a mozin, hogy aztán egy meseszerű álomként igencsak félkész állapotban rájuk találjon Natalie Portman, akinek annyira bejöjjön a koncepció, hogy azonnal csatakozzon főproducerként, s általa teremtődjön meg a stábbővítés a befejezés gyorsabbá tételéhez, ráadásul az angol szinkronba önmagán kívül berántsa Mark Ruffalo orgánumát is. Az elsőfilmes Ugo Beinvedu a szinkront is rendezte, s további húzónevek csatlakoztak (Will Ferrell, Andy Samberg, Flea, America Ferrara).
A direktor saját, kb. kéttucat szkeccséből indította ki a sztorit, amiből egy írótársa fabrikált rendes forgatókönyvet. Ezen rajzok főképp a Flash Gordon képregények vizualitását idézték, majd keveredtek a Dragon Ball által az animék világába belecsöppent Beinvedu saját kulturális élményeivel, ugyanis igazi világpolgárként 3 kontinens 4 országában élt már, s mind hazai francia, mind latin-amerikai, mind közép-afrikai tapasztalásait beleszőtte a képi világba, ezek közül a guatemalai és mexikói színkeverések a leginkább erőteljesek.
Maga a történet ifjúsági vonala egyértelműen Spielberget használja kiindulásképp (ha konkrét jelenetet kéne venni, akkor pár E. T. átirat ugorhat be indirekt, de alapvetően a karakterek maguk az inspirált elemek), a robotikus – ezúttal optimista – disztópia Asimov és Philip K. Dick műveit juttathatja eszünkbe, s ez az egész olyan, mintha be lenne vonva egy nem is Miyazaki, hanem komplett Ghibli szűrűvel, mely a multikulturális keveredés miatt pont oly mértékben áll meg, hogy univerzálisan mindenkinek könnyedén befogadható maradjon, nem keményvonalas anime, vagy annak francia leágazásaként még csak nem is tisztán „franime”. Az animáció helyenkénti darabossága eleinte fura lesz, de ha a sztori bevonz, elfelejted.
Az Arco eredeti címe simán csak ennyi, a magyar alcím ugyanakkor ötletesen adja vissza a dramaturgia kétidősíkos sajátosságát. A 10 éves Arco maga ugyanis a XXX. század szülöttje, aki sokszor marad otthon egyedül időutazó szülei és nővére távollétében. Az élet a 2900-as években nem túl derűlátó: az emberek egy óriási épített fa különböző ágaira / lombkoronáira emlékeztető „szigetein” élnek, mindenki egyben kertes házas farmerként állatokat tartva és napenergiát gyűjtve. A szomszédjaid lehet, hogy 50 méterrel odébb és 10-30 méter szintkülönbséggel élnek valahol, szóval ez egy elég elszeparált önfenntartó világ, ahol a Föld felszínéhez közel már élhetetlen állapotok uralkodnak.
Arco épp gyerekkorának tipikus dinós korszakában tart, minden vágya, hogy láthasson őshüllőket, azonban a repülést és időutazást 12 év alatt tiltják a törvények, így még 2 évig csak apjának élménybeszámolóit lesz kénytelen hallgatni. Az emberek a környezettel való összeérés és a fákon való életmód miatt szép lassan elsajátították a kommunikációs képességet a madarakkal, ahelyett pedig, hogy minél több dolgot legyártsanak vagy készítsenek, a spórolás jegyében több mai átlagos hétköznapi használati tárgy szimplán hiányzik, ágyak helyett pl. lebegő erőterekben alszik mindenki. A technológia sincs annyira túltolva, azt sejtetve, hogy történt valami apokaliptikus techbumm, ahogy a földfelszín extrém időjárási körülményeket nem tűrő lakhatatlanná válása esetén.
Arco egyik éjjel nem bír magával és elcsórja nővére időutazó cuccait, hogy láthasson végre élőben is pár fajt, azonban a dolog nagyon rosszul sül el. Bár egy akár krétakorinak tűnő erdőben landol, az valójában a robotok, az AI és a kiterjesztett valóság által vezérelt régmúlt. 2075-ben a Föld egyre jobban szenved, egyre szélsőségesebb viharok és erdőtüzek keletkeznek, amiket szerencsére pontosan előre lát a meteorológia, így az emberek mindig tudnak úgy számolni, mikor legyenek otthon, vagy publikus középület falai között, ugyanis minden épület rendelkezik egy védőpajzsként szolgáló buborékkal, melynek szenzorai automatikusan elkezdik felhúzni ezt a túlélőbúrát mindegyik ház fölé. Persze ha a kertvárosban egy kocsival nem a felhajtóra álltak, azt másnap a vihar elillanásával könnyedén az egyik közeli fa tetején találhatjuk.
Az alapvető munkákat mind egy egységes robotszéria különböző szakokra irányult modelljei látják el, teljesen helyénvalón és a káosz veszélye nélkül az embert szolgálva. Ezen világ mindennapjairól a film mellé Beinvedu kiadott egy képregényt is a főszereplő robot, Mikkivel a fókuszában. Ő egy olyasmi példány, amilyen Robin Williams 200 éves embere, viszont hogy miért ugrott be egyből egyik alapelve a kritika címébe, az mindkét alkotás számára spoileres, ám könnyen kiszúrható párhuzam / ihletettség.
Mikki egy újszülöttet és egy 10 éves japán kislányt, Iris-t gondoz a hétköznapokon, a két dolgos szülő ugyanis nem élnek velük. Ugyan minden nap beszélnek lányukkal térben mozgó hologramos videóhívások által, a kertváros számukra túl messze van a gigantikus belvárostól, így legjobb esetben csak hétvégén látogatnak haza munkájukból – már ha az pont engedi. Iris és a szembeszomszéd évfolyamtársa, Clifford Mikki ellenőrzésével mindig együtt indulnak el légrobogóikon a robottanárokkal és VR osztálytermekkel ellátott roppant érdekes iskolába, azonban a lány itt elképesztően magányos és furfangosan vásott, aki nem vágyik annyira az oktatási rendszer örömeire, inkább művészlélekként vonul el a természet még meglévő lágy ölére rajzolgatni, míg lehetősége van rá. Szülei távollétében és házvezető droidjának naivitása miatt erre minden lehetősége megvan, s egy ilyen alkalommal figyel fel egy szivárványra, ami valójában az épp ide becsapódó Arco.
Innentől egy roppant egyszerű, de remekül megírt sztori bontakozik ki a fiú kb. lehetetlen visszatérési lehetőségeiről (szóval van itt Vissza a jövőbe is) és arról, mennyit merjen magáról és a jövőről – no meg a már belátható időn belüli apokalipszisről – felfedjen, miközben Iris egyszerre érzi magánya végét és lehetséges visszatértét, amennyiben a jövőfiú hazatér. Mikki konok, törvénytisztelő programozása és a szülőknek való jelentési kötelezettsége, na meg a kissrác nyomába eredő idióta konteós testvértrió szépen hozzák magukkal a bonyodalmakat. És vajon Arco családja hogy éli meg?
A fentiek nagyjából a film első negyedét fedik le, de a másfélórás játékidő többi része is éppoly részletgazdag világépítést mutat be, mint az imént ismertettek, amiket az előzetes nem igazán, vagy csak nagyon rohanva közöl, holott úgy érzem, ezzel a bővített bemutatással sokan felfigyeltek most közületek eme gyöngyszem potenciáljára, még akkor is, ha a trailer elment mellettetek, vagy nem fogott igazán meg. Később is akadnak könnyedén azonosítható megidézések, egy éjjeli suliba osonás egyik pillanata szinte 1:1-ben az Én, a robot, aztán picivel később szinte már a Scooby-Doo jellegzetes ajtós rohangálását homage-olják. Ezek viszont egyáltalán nem nyomják agyon a cselekményt, nem nőnek a fő konfliktus fölé, nem azon vesszük észre magunkat, hogy folyamatosan keressük az easter egg-geket, nem harsány. Ebben a világban – legalábbis a 2075-ös változatában – könnyű elveszni és csodálni az apró, nem kimondott elemeket. A légrobogó pl. eredeti dizájn ugyan, de egyből bevillan a légdeszkán túl számos más klasszikus sci-fi kellék, s még találni pár hasonlóan jópofa mixet.
A korábban részletezett animációs egyveleg egyáltalán nem fullad meg saját maga kuszaságában, végig egységesen kitalált, a szivárványhasználat élénksége pedig valóban az egyik legszebb 2D-s megvalósítás valaha. Mondhatni egy kézzel fogható bizonyíték arra, hogy a gépekkel mennyire impozánsan fejlődött a 3D animációk mögötti árnyakban ez is, hiába digitálisan csinálják már rég az ilyet, számtalan olcsó és rossz megoldást láttunk eddig a 2D rajzokba helyezett 3D modellekről, de ezúttal minden a lehető legtermészetesebb, ami ilyen megoldást használ, egyáltalán nem kizökkentő.
A multikontinentális kavalkád remek összefésülése azért is hasznos, mert mindkét idősík helyszíne amúgy megfoghatatlan: a sosem látható szuper metropolisz és Iris-ék származása láthatóan japán a Ghibli szűrű révén, de a kertvárosi környezet az tiszta Amerika (Hill Valley?), mégis megvan benne kis mértékben a latinos, nagyobb arányban a francia íz, egyedül a Csádból hozott dolgokat nem tudtam beazonosítani. Ez a megfoghatatlan összegész ad viszont az összképhez egy eredeti és egyedi stílust, ami hiába egyszerre minden, ha amúgy egyik sem igazán.
Minőségbeli ingadozást a zenében lelni némit, legalábbis a bitangerős főtéma („First Flight”) mellett a többi tétel már picit elveszik, ami persze nem rossz, tolakodása nélkül tudunk figyelni minden mást, ami a világépítési részletek sava-borsa. Amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy az Arco egyáltalán nem hibátlan, maga a sztori alapgerince nagyon leegyszerűsített az időutazós műfaj klasszikus jeles képviselőivel összevetve, illetve nem hazudtolja meg francia főgyökereit sem pár karakter ívének tipikus sablonkezelésével (plusz míg Iris érdekes főszereplő, addig Arco elég szürke címszereplő), ugyanakkor épp az egyik klisé okoz egy csúcs pixari pillanatot érzelmi fronton a romantika talaján, amihez azért értenek a gallok. Spoiler nélkül annyit, hogy egész biztosan sokaknak jelent majd az egy váratlanul gyorsan érkező azonosulási pontot a mellékszálak között, amivel ha valaki mégsem tud rezonálni, az feltehetőleg roppantmód szerencsés és boldog élettel büszkélkedhet.
A sajtóvetítés francia szinkronnal szólt, ahol a robot hangját a rendező adta mesterséges eltorzítással megtámogatva. Nem tudom, hogy a magyar szinkron ezt követi-e le, vagy az angolt, ahol Iris szüleiként tűnt föl Portman és Ruffalo, Mikki pedig mivel őket helyettesíti a kislány hétköznapjaiban, ezért az ő hangjuk keveredésével szólal meg. Jól kivehető, ahogy a két A listás sztár ugyanazt a szöveget felmondja és hangjuk vagy természetes közös felvételek során, vagy utómunkával keveredik össze úgy, hogy markánsan hallható legyen mindkettejük játéka. Egészen ötletes megoldásnak tűnt, bár én is csupán annyit hallottam belőle, mint a fent beágyazott kulisszavideóban. Portman maga az első olyan Oscar-jelölt lett, aki korábbi színész nomináltként (pláne győztesként!) kapott újabb említést az Akadémiától, csak ezúttal az animációs mezőnyben – no persze producersége, nem szinkronja révén.
Az érzelmeinkre nem csak a fent kiemelt pillanat tud hatni erősen, hanem a mozi kvázi többszöri bejezése is, melyekről végképp nem akarok semmi részletet, holott az egyik – aminek utóhatása szülte meg a kritika címét – szintén egy egyértelműen példázható, nem Disney és nem Pixar kultanimációra hajaz, ráadásul annak egyik aspektusa után kicsivel a másik csúcspontját is lényegében leköveti az Arco, csak kettébontva. Az arra fogékonyak könnycsatornái kapnak egy kis pihenőt az epilógussal, ami önmagában egy újabb mini időutazás egy harmadik évszámba, miközben ott is az apró részletek adják meg a teljes kerek egész érzést a nézőnek. Persze csak odafigyeléssel és némi paradoxokon való gondolkodással, de melyik időutazós sztori nem rejt magában egyetlen ilyet sem? Meg ebben az a jó, hogy a végén hagynak úgy ott minket, hogy azon elfilózhassunk. A természetvédelmi üzenete a mozinak azonban a magyar piacon kissé megkésett, hisz épp most láttunk valami egészen hasonlót az Agyugrászban, ez a közelség pedig nehezen feledteti azt, hogy az Arco amúgy tavaly májusban debütált még a Cannes-i Filmfesztiválon.
Az Arco – Fiú a jövőből tehát abszolút megérdemelten vitte el a díjszezon összes olyan kiemelt elismerését, melyet kvázi el is kellett vinnie (Európai Filmdíj, César-díj, az animációs szakma Oscarjának megfelelő Annie független kategóriája) és összességében is kb. hasonló szeretetben részesült, mint a Zootropolis 2, csak hát mindkét alkotást elhomályosította a k-pop hype. De ha már van lehetőség moziban látni egy ilyen gyöngyszemet (eleve manapság ritka a klasszikusan rajzolt 2D animáció), akkor azt nemcsak azért érdemes kihasználni, mert van egyáltalán ilyen, hanem azért is, mert az Arco igazán rászolgál a bizalomra, ahelyett, hogy a feledés homályába merüljön.
Hiába nem túl acélos karakter címszereplője és hiába sokat látott panelekből építkezik a története, a bonyodalmai, a robot fejlődése és a film megteremtett kreatív világa/dizájnja révén egyáltalán nem sajnáltam volna, ha idén is Dávid nyer az Oscaron a Góliátok ellen. Nem egy kihagyhatatlan klasszikus, de ha megragad a környezet és a főszereplő lány, akkor garantáltan veled marad, és felejthetetlen másfél órát kapsz.
