Az idegen (L’étranger), rendezte: François Ozon, szereplők: Benjamin Voisin, Rebecca Marder, Pierre Lottin, Denis Lavant, Swan Arlaud, Christophe Malavoy, francia krimi, 122 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
A szenvtelenség művészete
François Ozon a filozofikus regények legfilozofikusabbikát (Albert Camus: A közöny) dolgozza fel legújabb rendezésében, mely egy bűncselekmény, egy gyilkosság körülményeit és az elkövető személyiségét taglalja. A feldolgozás során sok mindent meghagyott és sok mindenen változtatott, mindezt a saját stílusában elmesélve. Az idegen a cselekménye és főszereplőjének megkedvelhetetlensége ellenére is egy nagyon szép film.
Mikor Meursault (Benjamin Voisin) börtönbe kerül, rabtársai megkérdezik tőle, miért van itt, amire szenvtelenül azt válaszolja, megölt egy arabot. A múlt század harmincas éveiben az algériaiak saját hazájukban másodrangú állampolgárnak számítanak, a francia gyarmatosítókat képviselő Meursault mégsem lesz lincselés áldozata, mi több, fekhellyel kínálják a koszos és zsúfolt cellában. A fiatal férfi a földre leheveredve idézi fel az elmúlt hetek történéseit, melyek ide vezettek.
A fiatal férfi egy nap táviratot kap, melyben közlik vele, hogy édesanyja meghalt és el fogják temetni. Főnöke szabadságra engedi, ő pedig elutazik vidékre, ahol édesanyja egy öregek otthonában töltötte utolsó éveit. Mindenki gyászolja az elhunytat, a hozzá legközelebb állók a könnyeikkel küszködnek. A történések nem különösebben viselik meg, dohányzik, kávét iszik és ahogy visszaér, rögtön munkába is áll.
Amikor a korábbról megismert Marie-val (Rebecca Marder) újra összefut a helyi strandon, flörtölni kezd vele, majd felviszi a lakására. Meursault teljes közönnyel viseltetik a nő érzései iránt és amikor kapcsolatuk elmélyül, nem különösebben foglalkoztatja a házasság gondolata. Ugyanilyen közömbös a kutyáját, illetve a barátnőjét bántalmazó szomszédaival is. Nem lép közbe, nem tesz semmit.
Salamano (Denis Lavant) és kutyája amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban élnek. A sokat bántalmazott eb azonban egy nap megszökik, az idős férfi neki önti ki a lelkét, mivel gyerekkora óta ismeri őt. Meursault nem mutat érzelmeket, egyszerűen azt javasolja a másiknak, menjen el a helyi sintértelepre, hátha ott megtalálja.
A hirtelen természetű Raymond Sintès (Pierre Lottin) a barátnőjével való vitát követően arra kéri őt, tanúskodjon mellette a rendőrségen. Borozgatás közben összebarátkoznak, együtt mászkálnak a városban, de a barátnő testvére és annak barátai elégtételt akarnak venni. A tengerparton pihenve a két társaság szóváltásba keveredik és amikor a kedélyek már csillapodni látszanak, Meursault egy fegyverrel visszamegy és megöli a testvért, majd az élettelen testbe még több alkalommal belelő.
A mindössze néhány hetet felölelő cselekményt a közöny uralja. Meursault mindenre úgy reagál, hogy nem tudja, nem érdekli, nincs véleménye róla, nem tartozik rá, miközben minden vele vagy a közvetlen környezetével, környezetében történik. Ugyancsak nincs saját – kimondott – véleménye az élet és a nagyvilág dolgairól, ami teljes érdektelenségre és érzéketlenségre utal. A tárgyalás során ezzel a közömbös magatartással szembesíti őt és az esküdteket az ügyész, miközben az ügyvéd arra építi fel a védelmet, hogy egy ember közönye nem jelent automatikusan gyilkos hajlamokat. Meursault eddig élte az életét, végezte a munkáját, tette a dolgát, volt szerelme, voltak barátai, akik mellette tanúskodnak, ugyanakkor a legtöbb dolog és személy számára mindig is közömbös volt.
Albert Camus A közöny vagy Az idegen címen is ismert regénye 1942-ben jelent meg és az abszurd ciklus első darabja, mely a camus-i filozófia alapélményére, az abszurdra támaszkodik. A könyvben Meursault egyes szám első személyben mesél a gyilkosság előtti és utáni történésekről. A számos nyelvre, így magyarra is lefordított regényből 1967-ben és 2001-ben filmadaptáció, 2015-ben pedig egy „ellenregény” készült, de dalszövegekben is számos utalás történik rá. A XX. század egyik legmeghatározóbb regényét megjelenése óta oda és vissza elemezték, ami egy filozofikus mű esetében egyáltalán nem meglepő, már-már kötelező.
Míg a regény az anya halálával kezdődik, François Ozon filmje erős felütéssel nyit: Meursault rabtársai előtt elismeri a gyilkosságot. Ezzel a kijelentéssel a francia filmes nem vesz el az élményből, nem fullad az egész érdektelenségbe, egyszerűen csak máshonnan közelíti meg a gyilkosságot, máshova helyezi a hangsúlyt, másként osztja fel a cselekményt a regény felépítéséhez képest. A regény első részében Meursault a gyilkosságig történt eseményekről, a második részben pedig a börtönben eltöltött időszakról és a tárgyalásról mesél. Ezzel szemben a filmben az ítéletre várva idézi fel magában a bűn előtti ártatlan időszak eseményeit és a bűncselekményt, vagyis a legelejétől fogva egy visszatekintést látunk. Mindezt a börtönben eltöltött egy év ismertetésének rovására, azaz a filmben a bűn markánsabban van jelen, mint a bűnhődés.
A regényhez hasonlóan a látszólag mellékes tényezőkből tudjuk meg, hogy milyen is az az ember, aki a világrend védelmezőjéből, az ügyészből ilyen heves indulatokat vált ki a tárgyalás során. A pappal való vita és a látomásszerű jelenet, melyben Meurseault a nyaktiló felét tart, a bűnhődés folyamatának része, melyben a főhős reflektál az ítéletre.
Az én olvasatomban tette lehetett akár önvédelem is vagy valami sokkal rosszabbnak a megakadályozása, ráadásul a gyilkosság idején a tengerparton a Nap magasan járt és a tikkasztó hőségben az embernek könnyen elszáll az agya. Mégis úgy gondolom, erre nincs mentség és leginkább azért ölt mert, úgy érezte, megteheti és valószínűleg a kíváncsiság is hajtotta: szenvtelenül elvenni a másik ember életét és várni az ítéletet. Az alkotók részéről fontos kérdés, hogy aki ennyire képtelen kimutatni az érzéseit, az mennyire képes a társadalmi együttélésre és ki lehet-e engedni felelősséggel az emberek közé, hogy ott hogy továbbra is szabadon mászkáljon. Meurseault-nak azért kell bűnhődnie, mert amit személye képvisel, az nem az általánosan elfogadott normalitás, vádlói pedig eredményesen használhatják fel ellene – kiiktatására – a gyilkosságot.
A regényhez hasonlóan Meursault azért idegen, mert bár első látásra egy régi ismerősünkre emlékeztet, magatartása szokatlan és nehezen megfejthető. Semmi olyat nem csinál, ami megbotránkoztató, sőt, a „nemtevés” az, amitől feszeng a néző, na meg attól, hogy a férfi láthatóan élvezi az életet. Olyankor is, amikor nem kéne, nem illene. A jól megírt dialógusoknak és Benjamin Voisin nagyszerű színészi játékának köszönhetően a főhős egyszerre tűnik illemtudónak, szorgalmasnak és szabálykövetőnek, míg közönye, érzelemmentessége, kurta, semmitmondó válaszai alapján furcsa, antiszociális figurának, kinek jelenléte zavarba ejtő és igen, idegen.
Látszólag csak magára gondol, de ez nem a mindenki által ismert egészséges egoizmus, hiszen főnöke előléptetési ajánlatát elutasítja. Az érzelemmentessége ugyancsak zavarba ejtő, hiszen odaadó és figyelmes szerető, miközben a házassági ajánlatra nemet mond, vagyis belemenne, de nem azért, mert úgy szokás, úgy illik, a társadalmi konvenciók egyáltalán nem érdeklik. Meurseault nem lázad, hanem leginkább nem csinál semmit. Kedves, szerény, hol határozott, hol pedig visszafogott és tartózkodó nem, szorong, látszólag kiegyensúlyozott. Nevezhetjük mindezért akár idegesítőnek is. Semmit nem vár az élettől, nincsenek tervei, nem kötődik semmihez és senkihez, nincsenek benne gátlások és fékek.
Meursault személye és tette a regény megjelenésekor és a feldolgozások idején is lényegében hasonló jelentéstartalommal bírt és bír, az alapvető értékek a felgyorsult, közösségi médiára épülő világunkban sem változtak meg lényegesen. A gyilkosság bűn, vitatkozni legfeljebb a közönyön, mint kiváltó okon, elítélendő és üldözendő jellemhibán lehet. Ozon a regény mondanivalójával, felosztásával, az egyes részek hangsúlyosságával játszott, a feldolgozás során, a cselekmény helyén és idején ugyanakkor nem változtatott, ráadásul filmjét fekete-fehérben kapjuk meg. A regényhez képest marad bennünk némi hiányérzet, Az idegen ugyanakkor nem csak mímel, de vissza is ad, meg is idéz egy korszakot, benne a Camus-i filozófia alaptéziseivel, még ha a kérdések és válaszok között látszólag önkényesen válogat. 
