Egy dán építész Párizsban (L’Inconnu de la Grande Arche) rendezte: Stéphane Demoustier, szereplők: Claes Bang, Sidse Babett Knudsen, Xavier Dolan, Swann Arlaud, Michel Fau, francia életrajzi dráma, 104 perc, 2025., korhatár: 12 év
Vízió a tökéletességről
Beleuntál már a Netflix sablonos felhozatalába, és néznél végre valami lassú, kopott, romantikamentes dolgot, mondjuk egy hatalmas betonkocka megépítéséről? Van egy jó hírünk! Habár azoknak is, akik eddig nem voltak biztosak abban, hogy ezt a történetet keresik. Mert az Egy dán építész Párizsban egy egészen klasszikusan európai film, ami nem kevesebbről, mint az emberi elhivatottságról mesél. Most éppen a 80-as évek szögletes formái között. 
A La Grande Arche a modern Párizs egyik ikonikus épülete (Az angol cím ennek a megfelelője.). A nagyjából minden irányban 110 méteres hosszúságával egy grandiózus (a Marvel-filmekből is ismerős) tesseract formát ad ki, ami kelet és nyugat felé nézve diadalívnek tűnik. Nem csoda, a francia forradalom 200. évfordulójára tervezte egy bizonyos Otto von Spreckelsen, dán építész, akit egy nyílt pályázaton, egyértelműen a szakma elismerése mellett választottak ki. Természetesen gyorsan kiderül, hogy az egyszemélyes tervezés utáni fázis, a tényleges munka már sokkal nehezebb. Kevesen is tudják ilyen helyzetben kompromisszumok nélkül megvalósítani a tökéletest. Azzal pedig, hogy Spreckelsennek nem csak a kishitű kivitelezőkkel kell egyeztetnie, de ez egy állami megrendelés, szinte kódolva vannak a nehézségek. Pedig a Kocka (így emlegetik az épületet) esszenciája már-már túlmutat az emberin. Talán ez sem véletlen, hiszen az építész a saját házán kívül eddig csak templomokat tervezett.
A 80-as években járunk, François Mitterand (Michel Fau) az elnök. A férfiak szandált hordanak szürke zoknival, a nők kosztümöket, hódít a barna ötven árnyalata. A munkahelyeken még mindenki dohányzik, és az utakon is szögletes autók gurulnak. Az élet kevéssé színes és gyors, mint a napjainkban. Ezt a hangulatot pedig tökéletesen elkapja a film, ráadásul az első jelenettel nekünk is hagy időt, hogy belerázódjunk. De nem csak nézelődni kapunk teret, mert azonnal feltűnik a képkivágás is, ami nem csak a korszaknak szól (habár a tévés négyzet még sokaknak ismerős lehet). Ez is egy főhajtás a Kocka előtt, ahogy a szövegezése és a stáblista is.
Stéphane Demoustier rendező pedig később is így, szinte a háttérben dolgozik, hűen a főszereplőjéhez. Nem látványos vagy dinamikus megoldásokat keres, hanem aláveti magát a történetnek. Mégis a realisztikusnak ható képeken túl érzékenyen és kiváló esztétikai érzékkel vezet minket végig a filmen. Ráadásul a (képi) humor sem áll messze tőle. Azért nem térdcsapkodós jelentekre kell gondolni, mert a mozi minden pontján tartózkodik a túlzásoktól és az érzelmi befolyásolástól. A politika fonákságai és az irónia is sokkal harsányabb lenne például egy cseh alkotásban, de a gyökerei itt is fellelhetőek, csak távolságot tartva. Jóval kevesebb közelit is kapunk például, mert úgy mesél, mint egy jó életrajzi könyv: van elképzelése és fókusza, mégsem hiteti el, hogy a legjobb barátai a főszereplők.
Otto von Spreckelsent Claes Bang játssza, aki A négyzetből lehet ismerős (csak egy plusz dimenzió van a két szerep között – mi kérünk elnézést). De ő volt a 2020-as Drakula minisorozatnak a címszereplője is, ami megosztó lett, habár ennél a magas, klasszikus arcélű dánnál kevés autentikusabb színészt tudunk erre elképzelni. A feleségét Sidse Babett Knudsen alakítja (Borgen), a francia kivitelezőt pedig, Swann Arlaud-t az Egy zuhanás anatómiájából ismerhetjük.
A színészi játékra is ugyanaz érvényes, mint a teljes műre: hiteles, jó, de észre sem vesszük, mennyire, mert harsányabbhoz vagyunk szokva. Éppen ezért üdítő végre ismét európai filmet nézni, és egy kicsit lepihenni, kikapcsolódni, miközben anélkül, hogy észrevennénk, azért egy súlyos és nehéz történetet kapunk. Viszont ennél most mi dönthetjük el, hogy mennyire engedjük ezt magunkhoz közel.
