Eddington (Eddington), írta és rendezte: Ari Aster, szereplők: Joaquin Phoenix, Deirdre O’Connell, Emma Stone, Pedro Pascal, Micheal Ward, Luke Grimes, Austin Butler, amerikai dráma, western, szatíra, 148 perc, 2025., korhatár: 18 év
Az Amerika-illúzió
Ari Aster filmjét főképp azoknak ajánljuk, akik ismerik az USA politikai klímáját, de enélkül a tudás nélkül is okozhat némi pandémia-PTSD-t. Az Eddington nem könnyű darab, elég hosszú is, de mi szerettük, habár fenntartjuk annak a lehetőségét, hogy több különálló történetet gyúrtak benne össze. Viszont a kiemelkedő színészi játék miatt mindenképpen érdemes. 
Két rendező, Paul Thomas Anderson (Egyik csata a másik után) és Michael Mann (Szemtől szemben, A bennfentes) is úgy nyilatkozott, hogy 2025-ös évet szerintük az Eddington nyerte. Ha elfogadjuk az örökérvényű közmondást – madarat tolláról, embert barátjáról –, nagyjából be is lőhetjük, hogy milyen filmmel állunk szemben. Ha pedig korábban láttunk már a rendezőtől, Ari Astertől valamit (Örökség, Fehér éjszakák, Amitől félünk), ezek ismeretében már majdnem meg is kapjuk a teljes képet. Az Eddington egy egészen egyedi, következetesen kompromisszummentes két és fél óra az USA közállapotáról a pandémia idején.
Habár a Covid vagy a BLM (Black Lives Matter) mozgalom és a nagytőke csak apropó volt ahhoz, hogy Ari Aster örökérvényű emberi félelmeket és hibákat mutasson fel. Hiszen végig az emberi gyarlóságról beszél. Az egyetlen kritikánk talán amiatt illeti, hogy ismét az történt vele, mint a Paradicsomból való kiűzetés, vagy a trójai háború óta olyan sok mindenkivel a férfimesélők közül: elhitte, hogy a Szép Heléna volt az oka mindennek.
Ahogy itt is Emma Stone és Amélie Hoeferle karaktere körül sűrűsödnek össze a szálak. Ezt leszámítva viszont érteni véljük a koncepciót, a rendszerkritikát és a szatírát, nem is volt bajunk azzal, hogy lassú, ahogy azzal sem, hogy a központi története is idővel változik. Viszont az sem kérdéses, hogy miért lett megosztó a film: nem követi szorosan a zsánerre jellemző elvárásokat. Egyik zsánerét sem.
Ugyanis az Eddington nem egy cselekményközpontú, egyenes történet, sokkal inkább egy kaleidoszkóp, ami az USA aktuális problémáit próbálja meg kivetíteni egy amerikai kisvárosra a semmi közepén. A western címkét is rá lehet húzni, és nem csak a poros és kietlen vidék miatt: Pedro Pascal, a város polgármestere és Joaquin Phoenix, a város seriffje között egy ki nem mondott, múltbeli konfliktus húzódik. Ezt a feszültséget szítja fel a távolban már izzó, de Eddingtonban még csak nem is érzékelhető Covid-járvány, a vele járó kötelezettségekkel. Például fájóan éles képet festve az összeesküvés-elméletekre hajlamosakról, megmutatva a félelmeiket, de ugyanígy a járványra adott túlzott reakcióinkat is. Hasonlóan jár a BLM-mozgalom egyik helyi oldalhatása is, aminek már-már abszurd jeleneteket köszönhetünk. Természetesen erről is kiderül később, hogy az éremnek van egy másik oldala is.
Ahogy az Eddingtonnak is. Ez már nem is érem, hanem gömb. Szépen folynak benne egymásba a különböző példabeszédek és képtelennél képtelenebb jelenetek. Szürreális az a világ, amit bemutat, és még szürreálisabb arra eszmélni, hogy ez a miénk. Mégis ezen túl, vagyis éppen ezek közben elénk tud tárni egy nagyon személyes történetet is Joaquin Phoenix főszereplésével. Akinek az összetett karaktere egyszer sem csap át paródiába, amit talán csak az (ismét) kiemelkedő színészi játékának köszönhetünk. Mert azért maga a rendező is végig billeg a társadalmi folyamatok ismertetése és a személyes tragédiák között, hol erre, hol arra döntve meg a filmet.
Viszont, ha van rá 2,5 órátok, és van mellé politikai vagy szociológia érdeklődésetek is, vagy esetleg csak egy lassú, de szépen megmutatott történetet szeretnétek látni, akkor mindenképpen ajánljuk. Még akkor is, ha Eddington nem abban az Amerikában van, amibe filmnézőként beleszerettünk, hanem sokkal inkább abban, aminek a hatása még hozzánk is elér.
