Képzelt riport Steven Seagallal


Nagy levegő, cukormentes rágó, technikai berendezés csőre töltve. Oké, minden rendben, egy vagyok az univerzummal. Lazán, de azért ne vigyük túlzásba! Kerüljük a kifilézettponty-figurát! Ne essünk össze saját személyiségünk terhe alatt! Hallgatáskor szánk ne formáljon ó-t! Míg én precízen megkoreografáltam a magabiztos riporter figuráját, fel sem tűnt, hogy szórakozottságomban az évszázad borravalóját adományoztam a taxisofőrnek. A sárga hintóból kipenderülve, több hónapos levelezgetés és telefonpárbajok lezárásaként, végre célba értem. Ott álldogáltam Steven Seagal rezidenciája előtt, a férfinél, ki a “visszafelé is hajlik a könyék” egykunsztos produkciójával hímek millióit kápráztatta el a 90-es évek hajnalán.

Egy utolsó pillantást vetettem órámra, majd egy copf-szerű valamit megrántva csengettem, lázasan vártam, hogy szerény személyem lázba hozza a ház népét. Az elektronikus kapu ércsikolya furcsa grimaszt plasztikázott az arcomra, ehhez az összteljesítményhez nagyban hozzásegített a három felém rohanó dobermann céltudatossága. A távolból egy jókora árny vezényszót süvöltött, mire a kutyák menten cserkészlány üzemmódba váltottak át. A jókora árny tulajdonosa a házigazda volt, Steven Seagal, az egyszeres rendező. Egy bajor sörsátorból rászabott háziköntösben, hátranyalt bundesliga-frizurával, szellős vászonpapucsban lépett a kifutóra. Hihető gyorsasággal közelített meg. Tenyere mohón nyelte el nemecsekernős kézfejemet, precízen helyreigazgatta kalandozó ujjperceimet, bizonyítván mily komolyan veszi akciósztárságát. Fapofájából forgácsként hullott ki egy huncut poén az ebek étrendjét illetően: imádják a sajtót. Az élc pár perc kínos csendet eredményezett. Komótosan haladtunk a Hortobágy területével vetekedő rezervátumában. Feszélyezve éreztem magam, ahogy délceg idegenvezetőm szirti sas tekintetével fürkészte lezser járásomat. Elképedve észleltem a diktafonomon frissen elhelyezett Greenpeace matricát. Élőben is nagyon gyors – nyugtáztam.

És ekkor önkéntelenül is ó-ra kerekedett a szám az elém táruló tengernyi állat láttán. Ebben a forgatagban Seagal inkább tűnt Ace Venturának, mint az aikido macsó harcistenének. Az eddig csak egyszavas tőmondatokkal operáló Stevenből Fábry Sándor-i szóniagara tört elő, és a Világ Természetvédő Alapítványának kezdősorait idézte. A modern Noé elmagyarázta vagyonának 90%-át a kihalófélben lévő állatok megmentésére szentelte. A mesterségesen kiépített kerti folyamban kacsacsőrű emlősök fürdőztek. Borneói manó hintázott egy szép hosszú ágon, miközben az elefántlábú teknősön egy véznaujjú maki lovagolt. Seagal fátyolos szemmel nézte, ahogyan a papucscsőrű gólya szorgosan nagy úszó fészkeket épített vízinövényekből.

A házi ZOO 47 éves igazgatója lehuppant meditálni egy majomkenyérfa alá. A pillanat varázsát a kalapácsfejű tyúk törte meg, mikor szemtelenül kitűzőt tett ingemre. A másik dimenzióban kiránduló vendéglátóm elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjünk a civilizációba, s bevezetett hipermodern kőpalotájába. A család külföldön tartózkodott, felesége aktívan bekapcsolódott Brigitte Bardot Férjetek a bőrötökbe! állatvédő kampányába. Megnyújtott pár füstölőt, El-Csen bácsi varázsteájával kínált, majd hozzátette: “Jót tesz a férfiasságnak, höhöhö!” Se perc alatt összedobott egy szakajtónyi spagettit, s korábbi buktájából ismét eleresztett egy idevágó tréfát: “A konyhában verhetetlen vagyok!”

 

Mire kimazsoláztam volna gyűrött jegyzeteimben szereplő tengernyi kérdésből a megfelelőt, váratlanul kifakadt, bár az arcán ez korántsem látszott. “Az akciófilm haldoklik. Van Damme egy dupla nulla, Stallone színésznek szeretne lenni, Schwarzi meg politizál. A hazafival trilógiává nőtte ki magát az általam létrehozott új műfaj, a természetvédelmi akciófilm. Mert elengedhetetlen az üzenet, hogy gyermekeinknek helyes utat mutassunk. Tágul az ózonlyuk, nameg az üvegházhatás, mi lesz, ha Kevin Costner rémálma valóra válik? Az emberek nagytöbbsége bolondnak tart, de most már késő, hogy David Attenborough-ként vagy Cousteau kapitányként csak dokumentumfilmekben szerepeljek. Marad az újonnan kidolgozott módszer: két pofon közt fát ültetek.”. Legfrissebb filmtervéről, a Száguldó erdőről kezdett mesélni. Kitért kedvenc írójára, Gerald Durrell-re, és bevallotta, hogy foggal-körömmel harcol az Állatkert a poggyászomban megfilmesítési jogáért.
Mikor az óra nyolcat ütött, illedelmesen kimentette magát, mondván, eljött az állatok etetésének ideje. Búcsúzóul Shakespeare-t idézte: “Kizökkent az idő- Ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt.”

Találkozásunk óta elszaladt 5 esztendő. A szobapapucs és a hintaszék-maraton felé zakatoló Steven belefáradt a szent háborúba. Lógó orral beismerte: bioszféránk menthetetlen. Erre a nyúlfarknyi létre pedig okosabb karrierjét kirángatni a béka hátsója alól, mint a klímakatasztrófa és a pandaállomány rohamos csökkenése miatt sopánkodni. A lófarkas Seagal így fordította visszájára Rosseau-t: A természetből vissza a moziba!

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A múzsa csókja - kritika
Következő cikk Jégkorszak - kritika

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..