David Attenborough: Egy élet a bolygónkon – kritika


David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (David Attenborough: A Life on Our Planet), rendező: Alastair Fothergill, Jonathan Hughes, Keith Scholey, szereplők: Sir David Attenborough, angol életrajzi film, dokumentumfilm, 83 perc, 2020 (7)

David Attenborough tanúvallomása aktuálisabb nem is lehetne

A Netflixre október 4-én került fel a David Attenborough: Egy élet a bolygónkon című dokumentumfilm, amely a vadvilággal tulajdonképpel együtt lélegző természettudós segítségével minden eddiginél jobban fókuszál a környezeti problémákra, és mutatja be, hogy az utóbbi bő hét évtizedben miként is tettük tönkre a bolygónkat.

David Attenborough-t talán senkinek sem kell bemutatni. A 94 esztendős tudós – akinek irigylésre méltó kapcsolata van a természettel – egész életét azzal töltötte, hogy felfedezze az ismeretlen vadont, és nekünk, laikusoknak is megfoghatóvá tegye a megfoghatatlan élővilágot, amelyre talán egyébként is csak ő lenne képes.
A jelen idő pedig abszolút nem indokolatlan, hiszen a felfedező a mai napig közreműködik dokumentumfilmekben, tette ezt például az IMDb-n minden idők legnépszerűbb sorozatának számító Bolygónk, a Föld (Planet Earth) két évadában, vagy a Netflix saját gyártású A mi bolygónk (Our Planet) esetében is.
Utóbbi is a TOP 10-ben szerepel az említett rangsorban, ahogy egy másik, Attenborough által fémjelzett munka, a Kék bolygó (Blue Planet) is, így a világ legnagyobb streamingszolgáltatója – a környezettudatosság reneszánszának korában – joggal érezhette, hogy az emberek még mindig vevők a természettel kapcsolatos tartalomra. A Netflix azonban úgy döntött, hogy ezúttal nem egy szériát tesz a nézők elé, hanem egy nagyjából másfél órás dokut, amelyben az eddigiekhez képest abszolút eltérő nézőpontot ragad meg. Jól tette. Az Egy élet a bolygónkon persze kapott kampányt is, kedvenc természetjárónknak lett például egy Instagram-oldala, amely jelenleg közel 6 millió követőnél jár, és amelyen a film készítői folyamatosan csepegtettek információkat, már a megjelenés előtt is.Sokan talán tartottak attól, hogy a film túlságosan hasonlít majd az Our Planetre, vagy annak „spinoff”-jára, a Night on Earth-re, de nem így lett. Bár előbbiben a narráló Attenborough már bőven ejt szót arról, hogy milyen ökoszisztémákban, milyen módon tettünk kárt, itt – néha szemtől szembe a kamerába beszélve, néha régi természetfilmjeiből kiszedett képsorokkal illusztrálva – a saját élete és karrierje jelentős állomásainak segítségével meséli el nekünk, hogyan tettük és tesszük tönkre a Földet. Kedvenc vadonjárónk végig T/1-es személyt használ, nem kivonva magát a felelősség alól, így az egész, általa elmondott történetet nem dorgálásként fogjuk fel, hanem sokkal inkább felelősnek érezzük magunkat abban, hogy ne a természet kárára, hanem azzal harmóniában éljünk a mi bolygónkon.
A mű első fele, vagy szűk kétharmada erről szól, ahol azért be-bekerül néhány gyönyörű képsor A mi bolygónkból is, de ez a záró felvonásban is így van, bár aki a megszokott tájképeket és állat-közeliket várja, a megszokott mennyiségben, az némileg talán csalódni fog, hiszen ezekből most jóval kevesebb van, mint a fent már említett alkotásokban. Számadatokat is kapunk, melyekből elkeserítő módon látszik, mennyit nőtt az általunk elfoglalt terület, és hogyan szorítottuk és szorítjuk egyre inkább háttérbe a körülöttünk élő fajokat. Ennek ellenére ez is működik, a néző úgy sem unatkozik, hogy most nem csak a lenyűgöző élőlényeket látjuk a legjobb snitteken, hanem leckét kapunk történelemből is.A film utolsó részében pedig Attenborough tulajdonképpen megoldásokat kínál: több esetben is elmondja, intézményesen hogyan lehetne helyreállítani a biológiai sokszínűséget, ugyanis szerinte – és ezt többször is hangsúlyozza a nagyjából 90 perc során – a biodiverzitást jelen formájában nem lehet megóvni, így teret kell biztosítani annak újjáépüléséhez. Megemlíti – a teljesség igénye nélkül – a halászatot, a földművelést és persze a fosszilis energiák használatának visszaszorítását is, melyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy változást érjünk el. Ami miatt egy kis hiányérzetünk lehet, az az, hogy 94 éves mesélőnk nem említi, az egyszerű, hétköznapi ember mit tehet azért, hogy óvja a környezetet, és kicsit húzzuk a szánkat, hogy „a vállalatok meg úgysem fogadják meg ezeket a tanácsokat”. Ennek ellenére a stáblista beköszönte előtt egy gyönyörű példával bemutatva látjuk, bizony, a természetnek nem kell sok idő, és, ha hagyjuk, valóban van még remény.

Végeredményben pedig ez marad meg a nézőben, hiszen manapság már sokféle, apró tevékenységgel tehetünk a környezetért, például műanyagmentességgel, újrahasznosítással, zero waste-életmóddal. Az Egy élet a bolygónkon nem vészharang-kongatás, az egy ideje szól, de talán Sir Davidre jobban hallgatunk, mert már nem csupán ritka állat- vagy növényfajok vannak kihalóban, hanem szép lassan az emberiség is.

Forrás: filmnow.hu

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A filmrendezők kedvenc filmjei 3. rész: Wes Anderson
Következő cikk 10 ok, amiért muszáj szeretni Sacha Baron Cohent!