Kiságyúk – kritika


Kiságyúk – A néző visszavág

Milyen filmek születnének, ha Mundruczó Kornél Győzikével, Fliegauf Benedek Fekete Lászlóval, Tarr Béla Kiszel Tündével forgatna közösen?

Ha a patkó alakú bajuszt viselő Tonny beszabadulna a Magyar Filmszemlére, bizony az jelentené az igazi vérfrissítést a honi szakmának. Ki is ő valójában? Az átlagnéző. Jó, egy fokkal rosszabb bőrben van, éppen hogy kiengedték a pszichiátriáról, exfelesége féltve bízza rá a gyerkőcöket, egy utolsó esélyt felkínálva. Az öreg tragacs azonban megmakacsolja magát, így lecsúsznak Harry Potter legújabb kalandjáról. Mivel a csalódott lurkók mozira éhesek jobb híján betuszkolja őket a plakáton bőszen hirdetett „Mesterműre”. Az unalom hamar hályogot nyom a család szemére, amikor a ködös szimbólumok erdejében eltévedt kutyust feláldozzák a magas művészet oltárán, apu végképp bepöccen. A kártérítés első lépéseként kirakatrendezésbe fog, ám az igazáért folytatott kitartó küzdelme a társrendezői székbe juttatja. Hulladékszortírozó munkásból is válhat Kubrick?

A bájos ötlet kiagyalója az Ádám almáival egy életre megszeretett Anders Thomas Jensen. Az elmúlt másfél évtizedben a dánok új ösvényeket tapostak ki a filmkészítés terén. Bőven adtak és vettek értékes perceket életünkből. Létrehozták, igaz azóta csendben el is temették, a Dogma mozgalmat. Ezen filmünk is élcelődik, egyik alapszabályát cikizve, Tonny megkéri az operatőrt, hogy váltson át a kézikameráról, mire ő kétségbeesve esdekel: „de hát a főiskola óta nem dolgoztam úgy.” Ebbe a görbetükörbe bizonyára otthon Lars von Trier is belenézett, de bátran szállítható a világ bármely pontjára, mert mindenhol van alany, ki tollászkodhat előtte.

A Kiságyúk egy kiérdemelt övön aluli ütés az álművészieskedő, önmaguknak dolgozó, közönségritkító direktoroknak. A Kiságyúk egy csipkelődő szatíra, amely nem igazán mar, a könyvben több rejlett. A lyukakat azonban buzgón betömködi Ulrich Thomsen és Nikolaj Lie Kaas sziporkázó játéka.

Ha szívesen fenéken billentenéd a díjesőben fürdőző világmegfejtő révedőket. Ha belefáradtál a családtagjaikon erőszakot elkövető, hosszú beállításba kövülő főhősökbe, kik fekete-fehér képkockákon agonizálnak órákig. Ha számodra sem egyértelmű, miért költői egy taknyos orr. Hogyan lesz a babapiskótából ostya és miért csak könnyes szemekben gyűlhet a valóság? Most végre röhögve elégtételt vehetsz!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A szólista - kritika
Következő cikk Nyilas Misi az Anfield Roadon

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..