Zack és Miri pornót forgat – kritika


A szex fizeti a villanyszámlát

Tarantino és Rodriguez mellett Kevin Smithnek sikerült befurakodnia a 90-es évek „semmiből érkező” emblematikus figurái közé. Immáron tizenöt esztendeje egy marék szotyiból leforgatta a Shop-stoppot, azóta ki sem lehet lökni a hollywoodi partik svédasztalai mellől.
A kultművet követően talán a Képtelen képregény képviselt igazi nívót, de javarészt házi karaktereit kicentrifugázva önismételt (különösen fájó a Shop-stop 2.). Az ígéretesen induló a végére azonban túl sokat markoló Dogma vagy a felettébb kínos Apja lánya is csak statisztikai adatként szerepel majd a krónikákban.
Jóllehet a Zack és Miri pornózik élből a tékában landolt, ez inkább minősíti a honi forgalmazást (Eddie Murphy Üresfejűje persze kiérdemelte a mozit), minthogy újabb lapát földként értelmezzük Néma Bob karrierjének koporsóján. A Szöszi és a Teltkarcsú középoskola óta barátok, költséghatékony megoldásból laknak egy fedél alatt. Valahogy ezidáig egyiküknek sem jött be a nagybetűs. Egy nyomorúságos napon kialszanak a fények, a csapból sem csobog a víz, a kifizetetlen számlák visszavágnak, eltűnik a kispolgári összkomfort. A kiútkeresésben, Kovi-féle elhatározásra jutnak, pornófilm-készítésre adják a fejük és testük. Az alapötlet korábban már csillagos ötösre vizsgázott a spanyoloknál, sőt Oscar-jelölésig vitte a Torremolinos 73-mal. Ott a könyvügynök és neje vált a szexipar ünnepelt sztárjaivá. Felesleges összevetni a filmeket, mert a felütésen kívül semmiben sem hasonlítanak,  mindkettő merőben más eszközökkel operál. Néma Bob védjegyévé a pikáns dialógok váltak, nem pedig a mesteri képalkotás. A verbalitásból fakadó(még megbocsáthatóan malac) viccelődés most is szikeként hasítja fel a rekeszizmot.

A remekül összetrombitált szereplőgárda: Elizabeth Banks ennivaló, Seth Rogen ugyan megint Seth Rogen, azért szeretjük, Jay visszatér végre nem Jayként (ebben az új frizura is segít) és Justin Long feltűnése melegséggel tölti el szívünk. Bár Zackék az utolsó harmadban befékeznek a kiszámítható romantika jegyében, azonban így is a legösszeszedettebb Kevin Smith mozi évek óta.

A válság közepette és a hó végi csekktengerben ücsörögve, bizony sokan eljátszanak majd a gondolattal, de amíg lehet nevessünk Miriéken!

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Világok harca, most
Következő cikk Elfeledett zsenik (1) - Francois de Roubaix

2 hozzászólás

  1. Avatar
    kimball
    2009. szeptember 27. vasárnap

    Még nem láttam, de nagy kedvet csináltál hozzá Drága Totóm……..
    Feltétlenül lenyomom…

  2. Avatar
    D-verse
    2009. november 18. szerda

    Talán túl öreg és cinikus vagyok már Kevin Smith humorához? Vagy inkább arról van szó, hogy ez a (jó esetben üdítően) perverz, szentimentális csávó – akiről a pár jó filmje miatt tényleg nehéz végleg lemondani – leragadt ugyanannál a tematikánál és képtelen érettebb, összetettebb filmeket készíteni? Hőseink ismét érzelmeikkel küzdő, 25-30 körüli, csetlő-botló “örök gyerekek”, ráadásul számomra volt egy olyan kísérteties fílingje az egésznek, hogy a kötelező kulturális utalások (lásd webkettő) ellenére mintha még mindig a csillagporos ’90-es években járnánk… Ám a pult mögötti, mc(blow)job romantika nekem így, ki tudja hányadszorra már menthetetlenül giccses és ja, kiszámítható. Sokadik filmes próbálkozásnak ez kevés.

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..