Éjfélkor Párizsban – kritika


ejfelkorMindig az életen nyavalygunk, aztán ha úgy adódik, hogy tényleg meg kell halni, akkor hirtelen kérnénk belőle még egy nagy adaggal. Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam írta Rejtő Jenő 22 évesen első könyvpróbálkozásában, a lassan 76 esztendős Woody viszont élni repült át a Szajna partjára.

Talán Richard Burton vallott annyiszor Liz Taylornak szerelmet, ahányszor Allen New Yorknak, a Manhattan nyitó képsorát nehéz lesz valaha is felülmúlni. Most viszont Nicolas Sarkozy megfontolás nélkül tűzhetett volna ki egy Becsületrendet tweed zakójára (na nem a nejének csúsztatott szerepért), inkább ahogyan mozgó képeslapjaival rögtön belezúgatja közönségét a romantika fővárosába. Az első öt perc megtekintése után 50%-kal emelkednek majd a turizmusból származó bevételek.

A történet Wood(y)oo babája Gil Pender (Owen Wilson) sikeres hollywoodi forgatókönyvíró, kit szokás szerint szurkál a kétség ezernyi tűhegye. Vajon az ultrasznob, ám szexi Inez (Rachel McAdams) a tökéletes társ a földi hányattatások útvesztőiben? Pénzt keresni vagy egy padlásszobában verejtékezni az irodalmi halhatatlanságot? Álmodozva révedni a múltba, esetleg  talpon maradni a jelenben?

A negyvensokadik rendezését követően sokan szemére vetik a nyugdíjas direktornak, hogy nincsenek új kérdései. Miért lennének? A keresett válaszokat többnyire egy emberöltönyi alatt sem leljük meg jórészt. Az Éjfélkor Párizsban valóban nem hibátlan, a főhős más korszakba tett kirándulásának alapötletét pár évtizede már lejegyezte egy novellájában. A feleségjelölt, a dollárpapa és a tudálékos irodalomprofesszor (Michael Sheen) elég egysíkú karakterek, viszont a múlt századból felvillanó legendás művészek alakjai jóval életszerűbbek az Éjszaka a múzeumban történelmi figuráinál. A casting remekül sikerült, ez alapján szinte bizonyos, hogy Dalí valamelyik korban Adrian Brodyként élt, Marion Cotillard pedig olyan tündöklő múzsa, akiért minden férfi körömreszelővel amputálná a fél karját.owen wilson

A mozivarázs ritka vendég a multiplexekben, a szentimentalizmust pedig veszélyes hulladékként mélyre ásták a hétköznapok, a tartalom helyére szilikon került, de most Mr. Neurózis melankólikus párizsi meséje a hitünket adja vissza. Nosztalgikus bájjal helyezi orrunkra szemüvegét, amin kereztül megint kirajzolódnak az igazi kontúrok. Cole Porter, Sidney Bechet melódiáival ringat el, és a végén nem akarunk mást csak a szakadó esőben a Montmartre utcáin bóklászni a szerelmünkkel.

Woody Allen az ősszel Rómában forgatott, míg az Annie Hallban az élet dolgait rettenetesre és nyomorúságosra osztotta fel, mostanra az idő az életszeretet utazó nagykövetévé tette.85

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Olaszok lepték el Puskin mozit!
Következő cikk Kamufóliába csavart EU-fóbia

4 hozzászólás

  1. warriore
    2011. november 11. péntek

    Épp tegnap néztem meg a filmet O.W. egész hiteles Woody volt szerintem és összességében a hangulat a képek az ötlet engem nagyon magával ragadott.
    DE a ti kisfilmetek igazi tőr volt a szívbe……

  2. 2011. november 12. szombat

    Marion Cotillard az Apró, kicsi hazugságokban is zabálnivaló.

  3. 2011. november 12. szombat

    Nem sok a hozzá hasonló, tényleges jelenléttel bíró színésznő manapság a filmvásznon.

  4. Cesszi
    2011. november 13. vasárnap

    A film hangulata bámulatos, az embernek kedve támad a moziból való távozás után felkerekedni, és elköltözni Párizsba.

    Féltem, hogy Gil folyamatos látogatásai a 20-as években, majd visszafordíthatatlanul megváltoztatják a jövőt, de szerencsére erről szó sem volt, és így nem vált sablonossá a történet.
    A színészek remekül formázták a művészeket, a kissé visszafogott humor tökéletesen passzolt a kor sajátosságaihoz.

    Az egész történetben legjobban a múlt és a jelen emberi értékeinek az összehasonlítása tetszett.

Leave a reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .