Idősebbek is újrakezdhetik


Amit még mindig tudni akarsz a szexről (Hope Springs)

hope_springsAmit még mindig tudni akarsz a szexről (Hope Springs) rendező: David Frankel, szereplők: Meryl Streep, Tommy Lee Jones, Steve Carell, amerikai vígjáték, 100 perc, 2012 (12)

Meryl Streep és Tommy Lee Jones ül a díványon. Steve Carell hallgatja őket. Majdnem ennyi. Na jó, van még az is, hogy ez a nyár legkedvesebb filmje.

Azt írni, hogy jók a színészek, kábé a megúszással egyenlő. Persze, azok, milyenek legyenek? Streep mindig Streep, Jones meg külön testrészként használja minden egyes ráncát. Ők így ketten adják a házaspárt, harminc éve együtt, jó sok – de az asszony ingatag, hajlana, mint a nád, vagy legalábbis így indulunk neki, hogy Kay szeretné a hitvesi ágyat újra izgalmas hellyé varázsolni. De hiába áll be talpig sminkben az ajtóhoz, Arnold épphogy felnéz a sportújságból, hogy most viccelsz drágám? Fáj mindenem. Másnap se jobb a helyzet, majd jössz drágám, jövök este hatkor, szevasz. Na hát ezzel valamit tenni kell, például elmenni egy kisvárosi sztársegítőhöz, aki azt ígéri, bármit felmelegít újra némi beszélgetéssel, ha a kliensek is igazán úgy akarják.

Arnold nem akarja, nagyon nem, és ennek a nem akarásnak lesz az az alakítás a vége, ami miatt szinte biztos, hogy Jones ott lesz jövőre a legjobb Oscar-ötben. Nem mintha ne tudná ezt a legkisebbik ujjából kirázni, biztosan menne neki bármikor, de amit csinál, annál többet egy színésznek nem is kell tudnia: szórakoztat, röhögtet, és bedörmögi magát kedvenc filmes figuráink közé. Streep trükkje most „csak” annyi, hogy először egyszerűbbnek, megfejthetőbbnek mutatja szerepét – de szerencsére a forgatókönyv hollywoodi mértékhez képest egészen igazira van megírva, így kiderül persze, hogy mint máskor, ebben a házasságban se csak számszerűen vannak ketten, hanem tényleg. Így a felelősség is feleződik – csak nem mindig tudni, kinek jut melyik fele.

Ügyes film ez, David Frankel nevét most már érdemes lesz felírni a nagyon jók közé. Most már biztos, hogy nem volt véletlen Az ördög Pradát visel és a Marley meg én világsikere. Ráadásul, ha azt is hozzátesszük, hogy Frankel már Oscart is nyert 1997-ben egy rövidfilmmel, szinte biztos, hogy rendes kismesterrel állunk szemben, aki ezek szerint nem csak Jennifer Anistont és Owen Wilsont képes szerethetővé rendezni, hanem másodszor is elbánik Streep zsenijével, és bebizonyítja, hogy Jones is tud még igazán, emberien könnyed lenni – Steve Carell meg akkor is szimpatikus, ha nem csinál semmit, nem parodizál, nem esik seggre, csak néz, és halkan beszél. Eredetileg egyébként Mike Nichols rendezte volna, Jeff Bridges dobta vissza a férj szerepét, s azt hiszem, Philip Seymour Hoffman a terapeutáét. Érdekes mozi lett volna az is, de még megrögzött Bridges-rajongóként is azt kell mondanom: Jones nagyon megérdemelte ezt az alakítást. Rólunk már nem is beszélve.

http://youtu.be/yqvY8PKoVU0

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Sziget 2012 - koncertajánló
Következő cikk Ezt tessék még lenyomni idén nyáron

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..