Játékfilmes sportközvetítés – Le Mans a vásznon, 1. rész


Hétvégén rendezik meg az idei Le Mans-i 24 órásat, mely egyike a három legnagyobb autóversenynek a világon. Természetesen ez sem kerülhette el a mozikat, noha az 1923 óta létező futamot hivatalos jogokkal csupán két alkotás dolgozta föl. Két merőben más alkotás. Kezdjük Steve McQueen klasszikusával, a Le Mans-nal, 1971-ből. 

 „[…] …és most hölgyeim, és uraim, üdvözlöm önöket a világ leghíresebb autóversenyén, a kitartás és a teljesítmény 38. nagydíján, a 24 órás Le Mans-on. Örömmel üdvözöljük újra Michael Delaney-t a tavalyi szerencsétlen balesete után. Most úgy tűnik, igen jó formában van, figyelembe véve két héttel ezelőtti izgalmas versenyét a Nürburgringen, ahol a Ferrari legjobb versenyzője, Erich Stahler, csak hajszálnyival győzte le. A Delaney-Stahler vetélkedést érdekes lesz követni ezen a nagyon nehéz pályán, ahol az autó kitartása épp oly fontos, mint a versenyző ügyessége.” – hangzik el a kommentátortól egy hosszú monológ végén. Eme kis részlet egy komoly ismeretterjesztés és adathullám után köszön ránk, mely azonnal megmutatja a film legfőbb erényét és egyben hátrányát is. Jó, nem azonnal, hanem egy jó negyedóra után, ahol a duma elkezdődik.

A Le Mans Steve McQueen nagy álma volt: 1966-ban a Grand Prix-re nemet mondott (James Gardner szerepére), mert saját F1-es filmet akart. Ez végül nem jött össze. Maga is versenyzett, bár nem Paul Newman vagy Patrick Dempsey mennyiségben, de a forgatás évében, 1970-ben két autót is nevezett is a 24 órásra Solar Productions néven.
A #29-es Porsche volt a kamerás, azonban saját nevezését nem engedték neki (és társának, az akkor címvédő F1-es világbajnok, Jackie Stewartnak) a producerek az esetleges veszély miatt, holott a szezonnyitón a Sebringben 12 óráson még 2. helyet is szerzett. Cserébe egész nyáron vezethetett a későbbi forgatásokon. Azért pletykálnak arról, hogy titkon, egyik versenyzője ruhájában és sisakjában egy etapra mégis beült a futamon. Ez elég sci-finek hangzik, ráadásul mindkét Le Mans-film során némileg előkerülnek hasonló, igencsak megírt szituk…

Így aztán Steve és stábja a verseny hetében hivatalosan csak forgatott: vágóképeket és hangulatfestő felvételeket készítettek főképp. Addigra a két másik legnagyobb autóversenyt érintő filmek már mind elkészültek (Grand Prix, 1966; Győzni Indianapolisban (Paul Newmannel), 1969), de Le Mans kapcsán egy sikertelen francia tévésorozatnál többre nem futotta. Noha volt rendezője a Le Mans-nak, McQueen ötletei és látásmódja is éppúgy átjött, mint Lee H. Katziné. A forgatások végeztével pedig mindketten hangoztatták, hogy ez a mozi merőben eltérőbb hangulatú lesz, mint a másik kettő. Nem hazudtak. De ez mennyiben mozi?

Ugyanis hiába van megnevezve írónak a stábból valaki, tuti, hogy e cikk hossza több annál, mint ami beszéd elhangzik a 108 perc során összesen. Sőt, az első konkrét párbeszédre 38 és fél percet kell várunk. Legalábbis ami nem tömegben, statiszták közötti „zajként”, vagy a csapattagok közötti 1-2 mondatként jelenik meg. Nem hiába a sok vágóképes forgatás, itt kijött… Magának McQueennek is csak az első versenyzőcserénél van egy oda-vissza mondata, de az nem minősül igazán párbeszédnek. Ugyanakkor meg nem némafilmről van szó, csupán a legbeszédesebb szereplő a történetben a kommentátor. Mint a közvetítésekben. És ennek ellenére(!) van a filmben egy azóta ikonikussá vált idézet:

A fenti kérdés pedig ebből a történetnélküliségből fakadt. Mert ha nagyon kéne találni némi sztorifoszlányt a verseny alakulásán kívül, akkor maximum a poszttraumatikussággal találkozunk. A fenti idézetből kiderül, hogy Delaney egy tavalyi baleset után tért vissza. Nos, abban elhunyt az Elga Andersen alakította női főszereplő férje, aki az eset óta először(? – ez nem tisztázott) látogat ki bármilyen futamra és több versenyző – köztük a halál egyik okaként vádolt Delaney is – próbálja könnyebbé tenni kijövetelét.

A másik ágon pedig a film korában valóban létező, sőt akkor kezdődő Ferrari-Porsche viaskodás áll, mely egyben a vb-címért is folyik, bár annak kimenetelét nem tudjuk meg. Le Mans nem az utolsó forduló, a film cselekménye pedig egy péntek délutáni nyitány és flashback, valamint egy szombat reggeli montázs után kizárólag a rajtceremóniától az eredményhirdetésig tart. Nem titkolt, hogy a cselekmény 1970-et, a forgatás évét veszi alapul, és mivel a valóságban épp akkor nyerte meg a német márka az elsőt a jelenlegi 17 győzelméből, kapóra jött, hogy McQueent a 917-es Gulf Porschéba ültették (ezzel ment volna Stewarttal is, akár komoly esélyesként, hisz a valóságban is ilyennel nyertek). Ezek után a pár héttel később induló éles forgatások idejére – itt vezethetett már McQueen is – maga Enzo Ferrari mondta vissza autóadási támogatását (azért a szkriptet elolvasta, hátha más kimenetelű lesz a fikció), így a nem vágóképeken szereplő 512s-eseket valójában egy belga csapattól bérelte a stáb, majd átfestettek azokat a gyári Ferrari színeire (külön engedéllyel). 

És igen, ebből is sejthető az, hogy aki nem látta a filmet, de nem különösebben rajong az autókért, azok közül max a Steve McQueen fanok fognak némi örömöt lelni benne, de ők is csak kedvencük miatt. Főképp. Mert cserébe amilyen versenyjeleneteket, amilyen vágásokat és kameraszögeket kapunk, azok megérnek mindenki számára egy megtekintést!

(Ha az ideszánt videó beágyazva technikai okokból nem jelenne meg, akkor kattints ide. Kis türelem kell, hogy bejöjjön.)

http://www.liveleak.com/view?i=ac2_1307197585

Bár manapság talán nem számítanak ezek túl extravagánsnak, sőt, de képzeljük el azt, ahogy McQueen a rendezővel és az operatőrrel kitalálta és véghez is vitte ezeket 46 éve. Jó, a Grand Prix forgatásáról is híres az a kép, amelyen a felvételnek rendelnek alá mindent, fittyet hányva az összes biztonsági előírásnak, aminél azért a zárkarosszériáknak hála, sokkal kevesebb rizikóval járt a Le Mans. (Spéci tuningolt, a ’60-as években sorozatban négy LM győzelmet – a forgatási előtti négy évben – arató Ford GT-ket használtak, pár éve kelt el árverésen az egyik.)  De azért akkor is: ilyen felvételeket moziban három évvel az első nyílt utcán forgatott autósüldözést (Bullitt) követően összehozni, nagy bravúr volt. Bár a Grand Prix még a Bullitnál is idősebb, McQueen Ford mustangos hajszája is vén trottynak hat a versenyzős filmekhez képest.

A vágás kapcsán pedig külön kiemelném a rajtot (lásd fent), ahol a zene és a hangok elhallgatnak, s csak az emelkedő pulzust látjuk. Igen, látjuk, a „kopácsolás” mellé járt az azzal szorosan együtt élő kép is. Ez biztos meredek volt akkoriban. A George Lazenby féle James Bond, az Őfelsége titkosszolgálatában (’67) is nagy bukás volt (ebben persze Connery leváltása is közrejátszott), azonban az évek múlásával akciójeleneteinek dinamikusságát már a többség pozitív értelemben emeli ki, nem úgy, mint anno. Tehát mint az, úgy a Le Mans is az akciódúsabb filmek elterjedésével érett be egyre jobban. Csak csúnyán megelőzték korukat.

És ha már üldözés meg versenyzés, akkor nem lehet elmenni szó nélkül a balesetek mellett sem. A Le Mans után 3 évvel debütált eredeti Tolajtempó 34 perces roncsderbije persze ezt magasan megnyerte, azért összetörni sok széria, néhol eleve selejtes verdát nem ugyanaz, mint elpusztítani a kor két leggyorsabb zárkarosszériás versenyautójából 1-1-et. (Még ha Porschéból sokat is gyártottak.) Legalábbis így tűnik. A valóságban azonban csak a karosszériák másolatait tették rá álcaként egy-egy jóval olcsóbb, de még így is kellően drága Lola T70-esre. A hatás ennek ellenére így is ütős, egyben viszont a film egy másik negatívumát vetíti előre.

Hisz a film eddig oly sok elmés megoldással, reálisan mutatta be a versenyt (bár az éjszakai rajongói élet montázsa lehetett volna hosszabb is, ha már ilyenekre is lett helyezve hangsúly), olyan – néhol szakmai, de laikusoknak is tökéletesen érthető – kommentálással, mintha valóban egy akciódúsabb sportközvetítést néznénk játékfilmes megszakításokkal. És akkor…

A gond nem is a komoly ütközésekkel van, azok hitelesek (a Porschéban az amúgy profi David Piper az egyik fél lábát is elveszítette a felvételnél, de később még versenyzett), hanem azzal, hogy a végig fenntartott realisztikusságából itt kezd veszíteni a film. Jó, bele lehet kötni időnként a percek és az órák múlásába, meg a boxok előtt folyamatosan álldogáló csapattagokba (Le Mans-ban egész sokáig egybe volt építve, válaszfal nélkül a szervizsáv és a célegyenes, voltaképp nem volt boxutca, így a szerelők sem lófrálhattak csak úgy ott, pláne nem annyian), de alapvetően ezek elnézhető apróságok. DE!

Leesik az eső a történet szerint délelőtt. Kicsúszások. Nagy baleset/1. Sárga zászló. Vágás. Délutáni napsütés. Nagy baleset/2. Vágás vissza az esős zászlóhoz. Azaz a film drámaiságának növelése érdekében a láthatóan más körülmények között felvett két incidenst egymás mellé tették. Illetve ez így volt megírva, és valószínűleg biztonsági okai is voltak a száraz forgatásnak, ám ebben a formában, a kész végeredményben ez így sántít egy picit. De még nem is ez a legnagyobb baj, mert kimagyarázható azzal, hogy a pálya egyik részénél esik, a másiknál nem. Van ilyen az életben is, ha pedig így sikerült forgatni, hát így sikerült.

Abba sem akarok belekötni, ami a film dinamikáján segít, és azért torzítja pl. az időt. Eleve, akit nem szippant be elsőre – mint ahogy engem sem, a 20 éve nagy autósportbolondot, aki nyilván a legnagyobb elvárásokkal ül le egy kultikus versenyzős film elé, pláne filmrajongóként, aztán nem kap semmi történetet az idejéért cserébe – szóval, aki előre nem érez rá, annak nem árthat kicsit gyorsítani az eseményeken. Bár az átlagnéző az sem biztos, hogy sokáig bírja bámulni ezt az igen szép kordokumentumot, ami viszont későn kezd elmenni Hollywood irányába. Mert sajnos nem viszi végig ezt a realisztikusságot. Nagy kár!

Ma már lehetne mondani, hogy „bezzeg a hőskorban biztos volt ilyen”, és igen, de nem. Spoiler következik, már ha lehet ilyen egy majd’ 50 éves kultfilmnél, de az, hogy Delaney az (idei) balesete után, kiesve a futamból átüljön a csapata egy másik autójába, arra már akkoriban sem volt lehetőség. Itt ráadásul még magával is szembe megy a film, mert az elején lévő monológban minden szabályt szépen elmondanak a cseréket illetően, illetve: 55 autó, 110 sofőr, kocsinként két versenyző. Persze így aztán a balesethez és az esőhöz hasonló igazán megírt (áh, szóval itt volt az írónak, Harry Kleinernek szerepe!) utolsó kört kaptunk – vagy legalábbis filmes utolsó kört, ami a képek alapján valójában kettő volt (3 perc alatt) –, mely felvételeiben méltó finise a futa…filmnek.

A szoros befutó amúgy reális, a korra valóban jellemző volt és 2011-ben is csupán 14 másodperc döntött. Tetszetős az is, ahogy az elején önreflexíven hivatkoznak a versenyre. 1969-ig volt a klasszikus Le Mans-i rajt, ahol az autók halszálkában az egyik, a versenyzők pedig a másik oldalon felsorakozva nekifutásból pattantak be pisztolylövésre a kocsikba ’70-re ezt eltörölték, miután ’69-ben a 6x-os Le Mans győztes Jacky Ickx nem futott, hanem mindenkit megvárva kényelmesen odasétált a járgányhoz, jól becsatolta övét, és társával lényegében az utolsó helyről megnyerte a futamot. ’70-ben, pont a biztonsági övek rögzítése miatt halszálkából, de minden versenyző már az autójából indult, ’71-re pedig bevezették a máig érvényes Safety Car mögötti felvezető körből, gördülő rajttal induló formátumot. A film tehát ilyen téren unikum: az egyetlen „biztonságos” állórajtos futamot örökíti meg. A hagyományt a rajtceremóniában azért őrzik, de a klasszikus rajt valahogy így festett:

Amit még szintén pozitívan kell említeni, az a zene és a hangok. A montázsok alatti aláfestések nagyon passzolnak, a pulzusról már ejtettem szót, de amennyi és amilyen szép atmókat kapunk, azok tényleg olyanok, amilyeneket még manapság, a digitális korszakban sem mindig érzünk a kövesítésektől. Jó, nyilván itt jól be volt mikrofonozva minden, de ez tényleg füleket gyönyörködtető élmény. Akár a boxban, akár a pályán vagyunk éppen.

S ha már mikrofonok! A stábnak szerencséje volt, ugyanis a kocsi, amelyet forgatási céllal indítottak, végigcsinálta a 24 órát, így a verseny összes szakaszából szállított vágóképeket. Bár hivatalosan nem értékelték az autót, a 9. helyen leintették. Hátrányuk abból fakadt, hogy a kiállásoknál nem csak a szokott dolgokra kellett figyelni, hanem filmet/kamerát cserélni, mikrofont ellenőrizni és hasonlók. Így aztán igazi bravúr a top10-es eredmény!

Összességében tehát a Le Mans (akárcsak későbbi követője) egy nagyon kettős film: kordokumentumnak több, mint kiváló; még akár sportközvetítésnek is elmegy, játékfilmek viszont vajmi kevés. Hiába a valóban zseniális technikai oldal, a történet hiányától ordító, alig másfél oldalnyi tényleges párbeszéddel operáló sztorit ez nem feledteti. Bár kultfilm, nem ajánlható mindenkinek, sőt még a filmeket szerető autósport rajongók közül sem feltétlen jön be majd páraknak. Legalábbis elsőre. Másodjára már sokkal jobb: tudod, mire számíts (hogy történet nuku) így teljes mértékben áthatod magad annak az élménynek, ami megrengette korának mozijait. Mert amit technikai oldalról kapunk, az valóban ÉLMÉNY.

A film nem lett egyértelmű siker, de bukás sem, inkább nullszaldós. Az USÁ-ban ugyan bukott, de a Grand Prix-nál így is jobban ment. McQuennek egy álma vált valóra azzal, hogy az F1 (és benne Monaco) valamint az Indy500 után öt éven belül Le Mans is megkapja a maga méltó feldolgozását. Ám a film merőben eltérő hozzáállása révén csak idővel lett egyre elismertebb és elfogadottabb. Ami viszont kellő utóéletet biztosított számára.

Évente levetik az aktuális mezőny tagjainak Le Mans-ban (akik biztosan mosolyogva néznek pl. arra, hogy a kiállásoknál mindenképp ki kell szállniuk), de popkulturálisan is utalgattak rá: Villám McQueen, valaki? A TAG Heuer meg bemontírozta Lewis Hamiltont (lásd fent) a film egyik beszélgetésébe – amit nem lehetett nehéz megtalálni… -, és egy dokfilm is kijött róla tavaly Cannes-ban (ehhez sajnos még nem volt szerencsém).

Negatívabb oldala is van az azóta eltelt évtizedeknek, egyes pletykák szerint ugyanis Steve rákját a versenyzőruha speciális alapanyaga válthatta ki évekkel később. Hiába nem indult már profi versenyen a film bemutatása után, talán így is szenvedélyének köszönhette halálát?

Le Mans aztán 32 évig lekerült a vásznakról, legalábbis a 24 órás újabb nagy feldolgozást nem kapott. Aztán Sly F1-nek induló végül CART projektje, Banderas esetleges Sennája és a Taxi filmek idején Luc Besson rátalált egy francia-belga képregényre

Filmes potenciállal! 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Coen tesók körbe-körbe
Következő cikk Filmes helyszínelők 3.

2 hozzászólás

  1. […] Teljes cikk olvasása az HETEDIKSOR.hu-n… […]

  2. […] a részét a sportautózás aranykorából, indult a Targa Florión is, igazi legendák vezették. Steve McQueen Le Mans–jában is feltűnik egy pillanatra. Három literes, V8-as. Olyan, mint egy öreg hölgy, akit […]