Quentin Tarantino kedvenc versenyzős filmjei


lauda brühlMa 40 éve, hogy Niki Lauda közel halálos balesetet szenvedett a régi Nürburgringen. Hogy ez mégis hogy jön össze Tarantinóval? Nos, „Niki” ugye megjárta a második világháborút is. E kapoccsal jött ki anno egy interjú, amit most felelevenítünk, hiszen Quentin listája max épp a Hajsza a győzelemérttel egészülhetett ki azóta. Talán…

Laudát ugye a Becstelen brigantykban is feltűnő Daniel Brühl alakította. Ron Howard amúgy már 1977-ben szállított egy korához hű, Grand Theft Auto c. vígjátékot. Eme romantikus road movie-ban prezentált őrült üldözések, karambolok, nagyjából az eredeti Tolvajtempó stílusában készültek, és előfutára volt az épp rebootoló Ágyúgolyófutamoknak. A cím aztán 20 évvel később visszaköszönt egy videojátéknál, ha valakinek netán ismerősen csengene…

Adam Hay Nicholls, az F1 Socialdiary-tól volt az, aki pár éve készített egy interjút Tarantinóval a témáról, noha ő maga autósüldözést csak a Halálbiztosban rendezett, azért csak beszélt, és beszélt. Magához hűen amúgy ott van egy jelenet, ahol Zoe Bellék a ’70-es évek nagy országúti klasszikusait veszik górcső alá (Tolvajtempóból sem azt „azt az Angelina Jolie-s szart!”), ám ezen kívül Tarantinónak sok köze nincs az autós filmekhez. Vagy legalábbis eddig azt hittük. De egy rakást ismer belőlük! Többségük alig ismert persze, szóval zárójelben azért némi eligazítást adok. A kultklasszikusról mindenesetre markáns véleménye van, mint úgy általában mindenről ugyebár.

„Az emberek azt mondják, hogy a Grand Prix (A nagy verseny, 1966), és a Le Mans (1971) a legjobb versenyzős filmek, de én azt mondom: nem. Miért is mondanám? A Grand Prix lehetne az, de mégsem. Már-már átmegy szappanoperába. Komolyan, és az mégis amúgy meg kit érdekel? A versenyről kéne szóljon, nem? A Le Mans-t viszonylag szeretem, fantasztikus is lenne, de meg mondom őszintén, nem vagyok teljesen biztos abban, hogy valaha végignéztem volna elejétől a végéig egyszerre, vagy legalábbis blackout nélkül. Szimplán unalmas. És a Paul Newman féle Győzni Indianapolisban (1969) még rosszabb. Inkább nézem az ujjaimat két órán át, minthogy azt újra végigüljem!”- kezdte tarantinósan.

the young racersThunder Alley„Az én kedvenc versenyzős filmjeim természetesen a B-k közül valóak. Nagy rajongója vagyok több, az American International Pictures ’60-as évekbeli alkotásainak. Mint Roger Corman The Young Racers-e (1963, akciódráma, 84p). Itt egy badass versenyző ágyba bújik nőkkel, miközben persze versenyeket nyer. Akció találkozik romantikus drámával, ügyesen egyensúlyozva. A Thunder Alley (1967, romantikus akciódráma, 90p) szintén jó, Richard Rush pedig szörnyen jó rendező-kaszkadőr. A film zenéjét használtam föl a Halálbiztos nagyüldözéses fináléba is, mert vérbeli, ’60-as évekbeli vezetéshez passzoló zene! Bongók, cintár szólnak benne, szóval nagyon klassz.” – folytatta.

„Rory Calhoun volt a főszereplője a Thunder in Carolina-nak (1960, akciódráma, 92p), ahol egy versenyző megtanítja szerelőjének, hogy hogyan is kell versenyezni. Aztán van még egy másik fantasztikus film, amit senki sem látott. Én is csak egyszer, de legszívesebben most azonnal újráznám! Ha emlékezetem nem csal, akkor Fury on Wheels (1971, akciódráma, 97p) címen futott. Igazi ’70-es évekbeli hangulatú, vicces, szatirikus, nagyon csíptem.” Ezt amúgy Jumpként is ismerhetjük. Talán innen ered a túraautó-vb-n versenyző Tom Coronel szlogenje is (a plakáton látható Eat My Dust!), ami idén egy sajtszponzor jövetelével most kissé átalakulva, de szellemességét megtartva köszön vissza pl. a sisakján.

A sors fintora, hogy (a Rush évében) Ron Howard feltűnt egy másik Eat My Dust!-ban.

the las american heroDe vissza Tarantinóhoz: „Az F1 még új nekem, de szeretem Voltam kint pár futamon, volt, hogy Cannes-ból én is átmentem Monacóba. De mivel Tennessee-ben éltem, a legtöbb tapasztalatom a NASCAR-ról való. Volt egy lány barátom, aki az egyik bajnokságban dolgozott, így vele jó néhány futamon ott is lehettem. Így hát szeretem a stock caros filmeke is, talán azok állnak a legközelebb hozzám. Van egy a ’70-es évekből, ami a “stock car királyáról” (legalábbis a korai években ő számított annak), Junior Johnsonról szól, ez pedig a The Last American Hero (1973, életrajzi, 95p) Jeff Bridges-zel a főszerepben.”

„Talán Hard Driverként is ismert ez a fantasztikus film, Jeff játékát pedig külön kiemelném. Ahogy a kis, fiatal srácot alakítja, aki ki szeretne törni és mindent megtesz a saját ”big time”-ja érdekében, az igazán megéri a pénzét.” – zárta a felsorolást, ám nem a monológját. (A stock carok lényegében a NASCAR autók, ahol a „kasztni” valójában csak egy levehető burok, ami alatt a valódi váz aligha emlékeztet autóra.)

wild racers„A kedvenc AIP hű versenyzős filmem pedig a The Wild Racers (1968, akciódráma, 83p). Ez Fabian és Mimsy Farmerről volt egy film, amit egy Daniel Haller nevű srác rendezett. Fabian egy nagyágyú stock car versenyzőt alakít, aki átmegy Európába, hogy F1-re váltson. A vágás akár egy Antonioni filmé nagyon kevés dialógussal, azok is inkább hangalámondások. És nincs egy snitt se a filmben, ami 20 másodpercnél hosszabb lenne! Így pedig a film ott tart a székedben. Bevonz. Nagyon avantgárd, de máig működik. Ízléses. Ez az igazán megfelelő versenyzős film!” – lelkendezett. Bár mindig felmerül a 10 filmes életmű, mi lenne, ha…?

„Ha egyszer rendezek versenyzős filmet, akkor biztos, hogy a ’60-as évek AIP szellemében teszem majd. Akár a Halálbiztost a ’70-esek országúti filmjei alapján. Ami persze nem biztos, hogy tetszik egy mai átlagnézőnek.”

„Ha rendeznék, ahhoz talán a legtöbb inspirációt a Howard Hawks dirigálta Red Line 7000-ből (akciódráma, 110 perc) venném, melyet 1965-ben forgattak és James Caan játszotta a főszerepet. Ez nem olyan, mint a GP és a többi, bár a történet nem sokban különbözik. Ez is egy szappanopera, ahol mindenki megpróbál mindenkivel ágyban dolgokat csinálni, de itt ez legalább vicces, és szórakoztató. Mint egy nagyon jó Elvis Presley film. Ja, igen! Elvis versenyzős filmjei (pl a Viva Las Vegas és az Autópálya) is jók, de nem ilyen módon. A Red Line-ra visszatérve: az is tetszik, hogy egy szereplőcsoport ugyanabban a Holiday Inn-ben száll meg, és együtt lógnak. Ez egy cool platform, kevés használta eddig ki.”

„Bár én nagyon érdeklődöm, és nagy rajongója vagyok a B-filmeknek, azért szeretem a mainstream nagy költségvetésűeket is. Kezeket le, a kedvencem ezek közül a Mint a villám (1990). Igen, igen, tudom, most nevetsz, de én komolyan nagyon rajongok azért. Meg ugye a NASCAR-ért, de nem amiatt szeretem különösen. Számomra ugyanis a Mint a villám az a film, ami a Grand Prix-nek vagy a Le Mans-nak kellett volna lennie. Bár sok tényezőben hasonlóak: sok pénzből készült, voltak nagy sztárjai (Tom Cruise, Nicole Kidman, Robert Duvall), meg egy híres rendező Tony Scott személyében, de benne volt az a humor is, ami a korai AIP-filmeket jellemezte. Szerintem nem működne ez, ha túl komolyan vennénk az egészet. Én is hasonlóan csinálnám, és jó pár nagyobb film – nem csak ebben a műfajban – ezért nem működik igazán.” – zárta a felsorolást. De csak beszélt, és beszélt tovább.

Híres saját autógyűjteményéről is. „Soha nem éreztem, hogy kellene egy vagány kocsi, nem voltam rajongójuk. Aztán egy nap valamiért úgy gondoltam, hogy a meglévő garázsfelhajtóm kopár és reménytelen. Így hát gyűjtésbe fogtam, ma meg már a hely, akár a Tolvajtempó.”

„Igazából úgy voltam vele, hogyha egy átlagos szarral közlekedek, az csak jó, mert ezek a nagy darab szarok nagy szabadságérzettel járnak. Mint a nagy erő a nagy felelősséggel jár, a használt vagy új kisautó, kis aggodalommal. Megkarcolódik? Nem érdekel! Hozzáér egy oszlophoz parkolásnál? És aztán? Meg nyugodtan leparkolhatok, nem vetnek szemet rá. Nyugodt szívvel mehetek be és jöhetek majd ki a boltból Ha meg valaki belém jön és én megúszom, akkor azt is leszarom, az anyagi kár nem lett túl jelentős.” – magyarázza.

„Aztán ez megváltozott. Pl. megvettem a Pussy Wagont (Punci Mercit) mikor végeztünk a Kill Bill-lel. Mit tehettem volna? Odaadni másnak? Nem! – gondoltam. Szóval, ha látod a filmből ismerős kocsit a forgalomban, akkor az én vagyok. Később vettem egy akkoriban új Mustangot és befestettem a Kill Bill színeire: sárgára egy fekete csíkkal.”tarantino pussy wagon

„Majd pedig egy V8-as, turbó töltőkompresszoros Cadillac Escalade következett, ezzel sok mókám volt, vezetni is király. Mikor befejeztük a Halálbiztost, hasonlóan éreztem, mint a Kill Billnél és azt mondtam: hé, ezek az én autóim, nem hagyom, hogy más birtokolja – így tehát megszereztem a Challangert és a Chargert is, bár a kaszkadőrautóval keveset járok.”

„Ha valakinek megmutatom a garázsom tartalmát, aki nem ért nagyon az autókhoz, az rendre megállapítja, hogy elég menő. Azóta persze az utcán parkolni is nehezebb, félelmetesebb, de azért tartok fent hétköznapi autót is épp ezért.” – de azóta persze még gyűjthetett pár csodát.

Hozta tehát önmagát sokunk kedvence, akinek talán máig leghíresebb filmjét, a Ponyvaregényt augusztus 25.-étől ismét élvezhetjük nagyvásznon. Igen kevés film mondhatja el magáról, hogy háromszor is bemutatják moziban, de nem hiába, megérdemli.

(A cikk egy korábbi változata eredetileg az mcsatorna.hu-n jelent meg, 2013 augusztusában.)

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A hét röhögései (149.)
Következő cikk Amerika Kapitány: A 100 éves szűz – 1. rész