Sing Street


sing streetSing Street, rendező: John Carney, szereplők: Jack Reynor, Aidan Gillen, Maria Doyle Kennedy, Lucy Boynton, ír-amerikai-angol zenés vígjáték, 106 perc, 2012. (16)

Azok a nyolcvanas évek

Eredetileg úgy volt, hogy John Carney legújabb filmjébe Bono és The Edge is besegít, ám ez valamiért elmaradt. A Sing Street ennek ellenére, vagy éppen ezért abszolút működik, igazi többször nézős, szerethető mozi.   

Az őszinteség jó dolog, egyik hátulütője, hogy viselnünk kell a következményeit. A John Carney jegyezte Szerelemre hangszerelve iránti közismert rajongásom mind szakmailag, mind emberileg nagy nyomás alá helyez, pedig a zenés filmek jók. Hiszen ha jól vannak megcsinálva, akkor képesek egyszerre több igényt is kielégíteni (a film és a zene irántit mindenképpen). A Whiplash, a Rocksuli, a Zene és szöveg bármikor elővehető, csak azt kell eldöntenünk, hogy inkább drámára, vagy vígjátékra vágyunk. John Carney érti a dolgát, a Sing Street jól van megcsinálva.
sing streetA nyolcvanas évekbe, vagyis a gyerekkorom idejére repít vissza, miközben a zenén keresztül épít fel egy történetet és teszi mindezt úgy, hogy szereplői finoman szólva is tehetséges gyerekszínészek. Rengeteg olyan alkotást láttunk, amiben a derék írek az óceánon átkelve a saját kezükkel építik fel azt, amit ma Egyesült Államoknak hívunk, ám még a múlt század nyolcvanas éveiben is akadtak olyanok, akik azért szálltak kompra, mert a néhány tíz kilométerre fekvő Angliában látták meg a boldogulás zálogát.
Filmünk főszereplőjének szülei egyelőre nem kacérkodnak a gondolattal, de mivel apának egy jó ideje nincs munkája, anyának is csak hébe-hóba, ezért legkisebb fiúkat egy, a családi kasszát kevésbé megterhelő egyházi iskolába íratják át. Ami ingyen van és/vagy olcsó, az ritkán jó, igaz ez a Synge utcai iskolára is, ahova rendesen összehordta a szemetet a szél. A papok több-kevesebb szerencsével próbálják fenntartani a rendet, a vasfegyelem elérhetetlen álomnak tűnik csupán, Conor mind a diákok, mind a tanári kar kegyetlenkedésének céltáblájává válik. A fiú egy nap megpillantja az iskolával szemközti oldalon a gyönyörű és titokzatos Raphinát, akinek azt hazudja, hogy zenekara készülő klipjéhez modellt keres. Mivel nem egy beszari és hazudós gyerek, ezért rögtön hozzá is kezd a toborzáshoz. Az osztályban hamar megtalálja a lázadó természetű és művészi hajlamú társát ehhez, akinek további ötletei vannak a zenekar leendő tagjait illetően. Bár Raphina más ligában játszik, az időközben Cosmová átneveződött Conort ez egyáltalán nem hatja meg és a lány egyfajta múzsaként jobbnál jobb dalok írására inspirálja őt. Nos igen, a dologban az a legszebb, hogy a srácoknak nem csak a szája jár, hanem tényleg tehetségesek és bár bátran merítenek a kor nagyjainak repertoárjából, mégis sikerül valami egészen élvezhető és csak rájuk jellemző zenei hangzást kihozniuk magukból.
Mindamellett, hogy egy hiteles korrajzot kapunk, vagyis bepillantást nyerhetünk a nyolcvanas évek Írországának életébe, mikor is emberek tömege indult el a közeli Angliába jobb élet reményében, a cselekmény a korszak legjobb zenéinek kíséretében megy előre. Ebben az időben költözött be a zene a televízióba, megjelentek a videoklipek, melyek a filmben is fontos szerephez jutnak. A téren és időn átívelő univerzitást pedig a főhős szerelme adja, így gyakorlatilag, aki volt már szerelmes, de legalábbis tervezi, hogy a közeljövőben az lesz, az jó eséllyel érteni és szeretni fogja ezt a filmet. A felnőtteket veterán ír színészek alakítják, de a gyerekek még rajtuk is túltesznek. És mégis, ha mindenképpen ki kéne emelnem valakit, akkor az a főhős bátyját megformáló Jack Reynor lenne. Az egyetemről kimaradt idősebb testvér olyan szinten ismeri a zenét és ennek megfelelően olyan szinten képes inspirálni öccsét, hogy ez a vonal szinte külön történetként képes működni a filmben. A mozihoz írt zenék jól adják vissza a korszakot és abszolút hihető róluk, hogy egy titokzatos lány volt a múzsa.
A nálunk két éve bemutatott, a kamaszlélek húrjait hasonló módon megpendítő, svéd Mi vagyunk a legjobbak! nagy kedvencem, ehhez zárkózott most fel a Sing Street. Szerethető, kortól és nemtől függetlenül akárhányszor megnézős.

10_9

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Van Damme a tévében
Következő cikk Filmek hangulatjelekkel elmesélve