Florence – A tökéletlen hang


florenceFlorence – A tökéletlen hang (Florence Foster Jenkins); rendező: Stephen Frears; szereplők: Meryl Streep, Hugh Grant, Simon Helberg, Rebecca Ferguson; színes, magyarul beszélő, amerikai-angol vígjáték, 110 perc, 2016; 12 

A hamisság harmóniája 

Meryl Streep énekel, Hugh Grant táncol, a közönség szórakozik. Nem történik semmi baj. Pontosabban nem történik semmi. És valami furcsa okból, egészen megnyugtató nézni ezt a semmit. 

A király meztelen típusú filmeknél a néző abban bízik, hogy mihamarabb közlik a felséggel a kínos tényt, Florence Foster Jenkins történetét követve azonban azért izgulunk, hogy minél később derüljön ki a nyilvánvaló, és főhősünk minél tovább élhessen a maga gyártotta béke szigetén.

florenceEnnek persze az az oka, hogy elképesztően szerethető asszonyról van szó. Az ő ambíciója – nevezetesen, hogy közönség előtt énekeljen – nem a magamutogatás, nem a pénzhajhászás, nem is a hírnévszerzés. Az ő gyermeki lelke csak arra vágyik, hogy azt csinálja, amibe szerelmes, és abban a tévhitben él, hogy azt jól csinálja. Így persze rém bugyutának tűnik mind az élete, mind a személyisége, de a rendezői és a színészi teljesítménynek köszönhetően nem butul le a karakter valamiféle egydimenziós rajzfilmfigurává.

A fő kérdés azonban nem az, hogy vajon reális-e, hogy valaki ennyire ne ismerje fel a saját adottságait, hanem az, hogy erkölcsileg elítélhető/elítélendő-e az, aki nem tájékoztatja az illetőt a valós helyzetről.

A film meglepően árnyalt, mégis egyenes választ ad erre. Azt a választ kapjuk, amire vágyunk, mégsem érezzük tőle magunkat megvezetve.

Persze, ha szigorúan vesszük, ez a mozi egy olcsó bohózat némi drámaisággal. Minden hamis hang lényegében egy pofába nyomott torta. Muszáj nevetni rajta, még ha a humor minőségével kapcsolatban haladóbbak is az elvárásaink. De mivel maga az egész film nem „hamis”, mármint a részletek profin összecsengenek (még ha kicsit lassú is ez az összecsendülés az elején), elnézzük neki a kevésbé eredeti megoldásokat is.

Streep játéka rég nem volt ilyen megejtően őszinte, és ugyanakkor újszerű. A sokat látott gesztusok, nézések elmaradnak. Még az egyszerű vígjátéki műfaj sem volt rá negatív hatással, pedig sokszor lóg a levegőben egy olcsó grimasz lehetősége. Hugh Grant magához képest jól teljesít. Sohasem azért szerettük, mert jó színész, viszont most süt a játékából a Meryl Streep iránti tisztelete, amitől az eredmény szinte már megható. A főszereplő trió harmadik tagja, Simon Helberg ugyan nem nagyon tudja levetkőzni az Agymenőkös rutin pofákat, amelynek sajnos a szóban forgó film ráadásul remek táptalajt is ad, és ha mázsálni kellene a színészi teljesítményt, a legtöbbször ő bizonyul túl soknak, de még így is van jó pár szép pillanata. Az már csak hab a tortán, hogy hozzá Kovács Lehel szinkronja egész egyszerűen tündéri.

Bár a történet – függetlenül attól, hogy ismerjük-e az alapjául szolgáló sztorit, vagy sem – teljesen kiszámítható, és a negatív figurák kegyetlensége maximum egy kanadai családi film szintjén mozog, mégis jó nézni az art deco épületeken villogó fényreklámokat, a bokapántos cipőket, és hogy a korhűség jegyében még a felirat és a jelenetváltás is a klasszikus James Stewart mozik hangulatát idézi.10_6

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Sully – Csoda a Hudson folyón - kritika
Következő cikk Kilenc élet