Café Society, rendező: Woody Allen, szereplők: Kristen Stewart, Jesse Eisenberg, Steve Carell, Blake Lively, amerikai vígjáték, 96 perc, 2016. (12)
Játszd sokadszorra, Sam!
A harmincas évek hollywoodja úgy beszippant minket, hogy a legjobb esetben csak a végén vesszük észre, Woody Allennek esze ágában sem volt, hogy megszerettesse velünk ezt a korszakot, neki az is bőven elég az, ha ő szerelmes belé. Működik? Működik! 45. rendezés ide, 45. rendezés oda, így megy ez évtizedek óta, de ki számolja.
A múlt század ’30-as éveiben járunk. Bobby (Jesse Eisenberg), a New York-i zsidó fiú Hollywoodba megy, hogy nagymenő producer bácsikája, Phil (Steve Carell) munkát adjon neki. Hogy érezze a törődést, a nagybácsi annak rendje és módja szerint jól megvárakoztatja. Filmes tapasztalat hiányában amolyan lóti-futi lesz, a helyismeret megszerzésében pedig Phil vagány és csinos titkárnője, Vonnie (Kristen Stewart) lesz segítségére. A fiatalok egymásba szeretnek, de Vonnie-nak van valakije és addig őrlődik a két férfi között, míg végül azt a bizonyos (másik) valakit választja. Bobby rövid úton kiszeret az Álomgyárból és visszatér New Yorkba, ahol a bátyja, Ben (Corey Stoll), a szamárlétrát végigjáró, egykori kisstílű gengszter szórakozóhelyét kell menedzselnie. Bobby a korábban szerzett ismeretségeknek köszönhetően felvirágoztatja a helyet és a szerelem is rátalál a gyönyörű (mégis egy fiatalabbra lecserélt) Veronica személyében. Megnősül, családot alapít, a munkájában is sikeres, mikor a színen ismét feltűnik Vonnie.
Ha nagyon muszáj lenne, magamat mérsékelt Woody Allen rajongóként írnám le, aki ha nem is remegő térdekkel, de mindig várja a legújabb filmjét, ugyanakkor pontosan tudja, hogy ugyanazokat a gondolatokat fogja hallani – szerencsés esetben – más cselekménnyel, helyszínnel és színészekkel. Szerelmi sokszögek, hollywoodi sztárok, jazz (nagyon sok jazz), zsidóság, korábbi filmek, hollywoodi sztárok neveivel való dobálózás, vallás, politika, gazdaság, közélet, perlekedő házaspárok, kommunisták és az összes többi. Woody Allenben – többek között – azt szeretem, hogy esze ágában sincs beleképzelni magát a karakterei helyzetébe, gyakorlatilag korra, nemre, bőrszínre és felekezetre tekintet nélkül mindenki szájába a saját gondolatait adja, így a filmjei olyanok, mintha végig saját magával vitatkozna (és ehhez még narrálja is saját magát). Ennek a vége mindig egy bizarr, vicces és elgondolkodtató skizofrén stand up comedy. Beleszeret egy korszakba, egy városba, egy színésznőbe (vagy többe) és egy részleteiben már ismert, de összességében mégiscsak valami új, valami más sztorit kanyarít hozzá. És persze a cselekményben valahol mindig ott van ő, most éppen Eisenberg által megszemélyesítve. Igazából nem is célja – talán soha nem is volt az -, hogy mi is megkedveljük ezt a korszakot, várost, színésznő(ke)t, de valahogy mégis működik. Ha valahányszor azt olvasnám, készülő filmjének forgatása pénzügyi okok miatt bizonytalan ideig szünetel, akkor jó eséllyel a mozijegyre sem futná belőle. Nem tudom, hogyan csinálja, de csinálja. Ha most leírom, hogy butaság lenne egy 80 éves valakitől megújulást várni, akkor meg kéne feledkeznem a 71 éves George Millerről, vagy a 81 éves William Friedkinről. De hogy egy kicsit meg is védjem, most először dolgozott digitális nyersanyagra és használt más képarányt (a háromszoros Oscar-díjas Vittorio Storatonak köszönhetően).
Jesse Eisenberg és Kristen Stewart harmadszorra szeretnek egymásba, előbbinek nem nagyon akad olyan filmje, amelyikben ne irritálna, de ez most kifejezetten jól áll neki, utóbbiról pedig még mindig nem tudom eldönteni (pedig jó eséllyel több olyan filmjét is láttam, amit csak kevesen), hogy jó színésznő, vagy csak blöff az egész. Így együtt kétségtelenül aranyosak. Steve Carell már régen elmúlt 40 és már régen nem szűz, őt bármikor, bármiben. Blake Livelyt – azon túl, hogy gyönyörű – lehetetlen nem szeretni.
Mindent összevetve a stáb láthatóan élvezte, hogy egy olyasvalamiben vesz részt, ahonnan ez az egész indult, amit ma is „hollywoodi” filmnek hívunk (akármilyen hangsúllyal is ejtjük ki ezt a jelzőt). Izgatottan (he-he) várom a negyven-ötven valahányadikat.