Ó, anyám! – kritika


Ó, anyám! (Snatched), rendező: Jonathan Levine, szereplők: Goldie Hawn, Amy Schumer, amerikai vígjáték, 91 perc, 2017. (16)

Dzsungelterápia

Miután a pasija dobja, Emily kénytelen az anyját, Lindát magával vinni az ecuadori nyaralásra, különben ugrott a pénze. Viszonyuk nem nevezhető felhőtlennek, de az ott átélt kalandok során minden átértékelődik. Bennünk is.

Az egymást lelkileg teljesen kizsigerelő anya-lánya kapcsolat rendszeresen visszatérő elem mind a színpadon, mind a mozivásznon, mint ahogyan az is, hogy mindig van egy közös kaland, ami ezt az egészet kimozdítja a holtpontról. A kaland ezúttal egy ecuadori vakáció, ahova Emily (Amy Schumer) a pasijával (Randall Park) menne, ha az nem ejtené. Mivel egyetlen barátnője sem tart vele, kénytelen anyját, Lindát (Goldie Hawn) megfűzni.
Goldie Hawn 2002-ben nyugdíjazta magát és bár az Örök lányokban (itthon szigorúan csak DVD-n) nyújtott alakításáért Golden Globe-díjra jelölték, tegye fel a kezét, akinek a hiánya feltűnt. A film production note-jában biztosan hosszasan mesél arról, mi fogta meg a karakterben és mi késztette a visszatérítésre, de – mondjuk azt, hogy – lusta voltam elolvasni. A Hollywood Walk of Fame-n néhány napja csillagot kapott (férje, Kurt Russell is) színésznőnek ugyan mára inkább ijesztő, mintsem természetes a mosolya, de azért a filmben büszkén vállalja a macskáival és kissé bugyuta fiával, Michaellel (Ike Barinholtz) együtt élő, kizárólag bulvár médiát fogyasztó, az internetet nem mindig megfelelően használó anya szerepét. Ecuadorban aztán elrabolják őket, mivel arrafelé szinte mindenki ebből él, mint ahogyan az ide érkező amerikaiak is mind gazdagok. Végigmenekülik a filmet (egészen Kolumbiáig), miközben ha nem is készakarva, de kegyetlenül elbánnak üldözőikkel, de még arra is marad idejük, hogy ezt az alaposan elbaltázott anya-lánya kapcsolatot megpróbálják rendbe hozni.
A gyönyörű helyszíneken való haknizást én is elvállaltam volna, de az ügynököm nem hívott. Érdekes módon éppen a lelkizős részeket untam, mert ha valami prosztó, akkor már legyen következetesen az és a vaginamonológok ne akarjon átmenni a dalai láma által a Facebookon megosztott életbölcsességekbe (amit ha nem küldesz tovább, a harmadik napon váratlanul a fejedre esik egy koncertzongora). Furábbnál furább szerzetekkel ismerkednek meg, melynek eredményeként ők már nem is tűnnek annyira annak. Az Emilyt elcsábító macsós jelenet miatt a Taken 4-et Liam már valószínűleg nem fogja elvállalni, a rák ellenszerét kutató idióták pedig mintha a Medicine Man paródiája lennének. A szállodában megismert Wanda Sykes – Joan Cusack (zseniális!!!) páros a megmentésükre indul, miközben az otthon maradt Michael a külügy idegeire megy.
Az Ó, anyám! tipikusan az a film, amihez kevesen fogják vállalni az arcukat. Tegyük fel, hogy senkinek nem fognak pisztolyt a fejéhez sem az előadás előtt, sem közben, így aki nem távozik felháborodottan, szabad akaratából maradt a teremben és nézi végig a filmet. Még az is előfordulhat, hogy a közönség egy emberként vinnyogva fog röhögni. A villany felkapcsolása után természetesen megváltozik a helyzet, rengeteg elszörnyedő arc lesz majd a tömegben, mert hát muszáj kimutatni a többiek felé, most rögtön beülnék egymás után három független, alacsony költségvetésű művészfilmre, hogy kompenzáljam az elmúlt másfél órában átélteket. Nem kizárólag itthoni jelenségről van szó, a nemzetközi mozi adatbázison a film jelenleg 2-esen áll. Az altesti humort és annak minden velejáróját nyilván azok emelték piedesztára, akik nem nézik, hallgatják (vinnyogva röhögős emodzsi). Attól függetlenül, hogy álszentek vagyunk, az Ó, anyám! nem egy zseniális vígjáték, de arra tökéletesen megfelel, hogy másfél órára teljesen kikapcsoljuk az agyunkat. Amikor egy egyébként is megosztó stand up komika poénjai köré próbálnak felépíteni egy épkézláb történetet, akkor az ember ne várjon túl sokat. Így ültem be, vinnyogva röhögtem, és így is jöttem ki. A három független, alacsony költségvetésű művészfilm pedig már megvolt.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Arthur király: A kard legendája - kritika
Következő cikk Az Alien-filmek idővonala