Verdák 3 (Cars 3), rendező: Brian Fee (az első két rész storyboardosa), szereplők: haverdák 3-tól 12 kerékig; színes, amerikai animációsfilm, 109 perc + 6 perc rövidfilm, 2017 (6)
A kilométeróra körforgása
Tizenegy évvel egy aranykor kezdete után a Pixar megalkotta legalulértékeltebb filmjét, majd öt évre rá egyik legrosszabbját. Tizenegy évvel aranykora kezdete után Villám McQueen közel végzetes balesetet szenved. De vajon mi sülhet ki egy padlón lévő franchise-ból, ha padlóra kerül a főhős is? Csupa jó!
Fura ezt leírni, de a Verdák és annak videojátékának bemutatkozása óta az elmúlt 10 évben csak spin-offjának 2. része tartalmazott ezekhez majdnem felnövő színvonalat (meg pár rövidfilm). Az első két Verdákból összemixelt sablon Repcsik folytatása kellemes meglepetés volt. Kihasználták a 3D-s közlekedés lehetőségeit és repülőkhöz méltó történetet sikerült írni.
És ha a spin-off, amit nem is az eredetiek stúdiója készített, képes volt felszállni a padlóról, akkor elvártuk, hogy az anyasorozat is megtegye. Ehhez persze totálisan szembe kellett menni a 2. résszel és Jurassic World mintára csak az első részt folytatni (nem dekanonizálva a többi történést, csak nem utalni a kellemetlenebbekre). Érezték, hogy ez kell. Hisz az első rész tele volt szívvel-lélekkel, emberekkel, töltettel… csak az a csúf folytatás, meg pár rövid ne volna!
De milyen jól tették ezen döntéseket! Egy manapság aktuális szlogent használva: üzenem Emeryville-nek, hogy minden meg van bocsátva!
Persze azért ne olyan gyorsan! A teaser után látni lehetett, hogy hangulatilag visszatérünk az 1-hez, azon belül is annak keretszálához, ami mozgatta ugyan a sztorit, de nem azon volt a fókusz. Azaz így 11 év után egy autóversenyző főhőssel rendelkező sorozat eljutott végre arra a pontra, ahol az autósport körül gurul minden.
Van még egy aspektus, ami miatt így igazából nem tudott semmilyen esetben se rosszul kijönni a Pixar, de azt majd kifejtem később. Ettől függetlenül azért talán az is a film mellett szólt, hogy a Toy Story 3 minden idők tán legjobb trilógiazárója, ami tökéletessé tesz egy kört.
Ez a kör itt inkább ovál, de bizony a Verdákban is megvan. Történetileg és mondanivalóban is. Az új generációs autók jöttét az elsőben Doki idősként mesélte (amikor őt lecserélték rájuk), Király pedig Villám képében át is élte, miközben az öregebbik autó rájött arra, hogy mentorként még kiadhatja magából azt, amit sebességben már nem bírt.
Na, most ez a három történetszál vegyítve a Doki halálával bekövetkező hengerűrt Villám életében egy különös összegyúrását eredményezi a Rocky 3-nak (halott mentor), 4-nek (sajátos edzésmód, kezdődő „betegségek”), 5-nek (a mentor emlékezések), és a Balboának (Villámnak egy lehetősége van megmutatni mit tud), de néhol a Creed is visszaköszön.
Igen, ez így elég sűrűnek néz ki, de ebből mi szerencsére csak egy néha csapongó sztori vezetést érzékelünk, meg pár ismerős jelenetet Sly filmjei, és a Verdák első részéből. Ezen utóbbiakkal nincs is baj, a Jurassic World féle „vissza az alapokhoz” mentalitásba passzol is. Viszont a csapongó, hol gyorsabb, hol pár sebességgel lassabb történetmesélés már zavaróbb lehet, kicsit hirtelennek hat „a nagy verseny” eljövetele, mert akkor épp néznénk még mást is.
Dramaturgiailag visszanyúlunk más NASCAR-filmekhez is: a szezonnyitó verseny a film nagy futama = Mint a villám. A hőskorból lévő felvételek bizonyos részei az utolsó Herbie-t idézik, ill. a női versenyzők helyzete is előkerül, ami szinte végig a realitás aszfaltján marad.
A fentiekből talán sokakban a Toy Story 3-hoz hasonlítás szúrt szemet. Ezt felépítésükben kell keresni, hisz mindkettő saját kiindulópontjából ért vissza – épp egy generációval később – ugyanoda. A kinőtt játékok újra szerető gazdát találnak, az újoncként megismert versenyautó felé pedig megállíthatatlanul közeledik a mindenkivel bekövetkező visszavonulás.
Ez a szál, a mentorok és a jó szavak/rossz szavak hatása az egyénre nagyon kidolgozott. Bár talán nem annyira katartikus, mint az első rész mondanivalója, de legalább van, ami az előző részben csak akart lenni. Így is van egy felemásság, mely abból fakad, ami az első legnagyobb ereje volt: a 66-os lénye. Mert bár jó, jó, hogy megkomolyodtunk (a poénok is jobban ütnek), de az a 2006-os igazi plusz átütő erő hiányzik.
Szereplőink utastereibe most azért nem szállok bel jobban, mert a régiket ismerjük (Villámon kívül nincs fejlődés), de az újak közül mindhez köthető egy spoiler, akkor is, ha nem viselnek. Igen: vannak váratlan fordulatok még úgy is, hogy egy-egy megszellőztetett nézés alapján mindegyikről lehet sejteni, hogy hova gurulnak ki. Előre látom, hogy az egyik ilyenre majd azt fogják mondani, hogy „persze, de ilyen nincs a valóságban!”. Mára tényleg meseszerű, de nem nagyobb valótlanság az első részben látott spontán döntőfutamnál, sőt!
Valójában ez is egy tisztelgés Doki előtt, hisz ezt a szabályok bizonyos versenysorozatokban – pl. az F1-ben is – engedték. Mára nagyon kilóg, tény, de a korok keveredésére az is jó példa, ahogy egyszerre több generációból tevődik össze a mezőny. Csak az kevésbé böki a szemét az átlagnézőnek. Az egészre csak azért tértem ki így spoilerek nélkül, hogy emiatt ne ítéljük el a csúcspontot, csak mert hülyeségnek hathat. Viszont ezzel rátérhetünk egy problémára.
Hisz azzal, hogy a versenyzés lett a központ, tényleg csak ahhoz kapcsolódó történések vannak (kivéve a stáblista utáni jelenetben). Ez pedig talán még inkább rétegdolog, mint a kémfilm. Úgy érzem, az alulértékelt és a gyenge részek után egy igazán megosztóval zárjuk a trilógiát. Akik nagy rajongói az elsőnek, a versenyzésnek, vagy Rockynak, azok nagyon csípni fogják, de a többieknél nem lesz egyöntetű. Ez a Pixar első sportfilmje.
Ami viszont nem lesz megosztó, az a stúdió gyengébb napjain is kiemelkedő technikai ereje. Láttunk előzetesben egy régi pályát. Ott van pár olyan „természetkép”, ami… ami biztos számítógép? De komolyan! Aki valaha látott már egy hasonló szögből filmezett snittet egy versenypálya kerítésfaláról, az fogja tudni, mire is gondolok.
Aztán nagyon ott van Randy Newman score-ja, ami okosan használja a régi témákat, az újakkal pedig megidézi a legjobb Pixar műveket, még ha hangzásvilága épp ezért nem olyan egyedi, mint Giacchino szintén kiváló kémdallamai. Ilyen választékkal nem nyúlhattak mellé. A betétdalok pedig ismét régi fényükben, legalább kettő visszaidézhető lesz később.
Végül a szinkronról, ami az első két rész szójátékait picit visszafolytja, de ismét minőségi munkát hallhattunk, és biztos vagyok benne, hogy ezúttal is többet ad az eredeti hangsávnál a szövegkönyv. Érdemes a képi szövegeket is figyelni. Apró csalódásom volt csupán.
Nagy elvárásokkal ültem be, persze tisztában azzal, hogy nem lesz olyan darkos (gyerekbarát lett, nyugi), mint azt tavaly év végén tetette, de a nagyszerű első rész volt a mércém, amit ha megugrik és még álleesős pillanatot is ad, akkor potenciálisan tökéletes film lett volna. Sajnos a mércét se sikerült a kissé ritmustalan sztori és az igazi átütő lélek hiányában (persze van benne így is), viszont a lehetőség megvan benne, hogy több nézéstől jobbá válik.
Az biztos, hogy egyértelműen a legjobb nem Toy Storyhoz tartozó folytatás a lámpásoktól.
Aztán eljött a vége, amiből nem jöhettek ki rosszul. Hogy miért?
- ha Villám végül nyer… ugyan sablonos, de úgy zárunk trilógiát, hogy csak a harmadik végén látjuk egyik nagy sikerét, 11 év távlatából belefér a sablon…
- ha Villám veszít/ /visszavonul az nyilván erősebb lezárás, pláne, hogy a szupersikeres autóversenyző főszereplőt sosem láttuk nagy sikereinek elérésében…
És hogy mi lett? Na azért mindenképp érdemes megnézni a filmet, ha az ember egy picit is szereti a Pixar bármely filmjét. És ha valami, akkor a trilógiazárás piszkosul megy nekik!
(A kezdő kisfilm, a Lou az emlékezetesebb, kreatívabb rövidek közé tartozik. Nem érdemes sem lekésni az előadást, sem elhagyni a stáblista végig, hiába nincs jele slusszpoénnak.)
