Atomszőke – Mata, ne hari


Atomszőke (Atomic Blonde), rendező: David Leitch, szereplők: Charlize Theron, James McAvoy, John Goodman, Sofia Boutella, Toby Jones, amerikai akcióthriller, 115 perc, 2017. (18)

 

Mi lenne, ha James Bond vagy Jason Bourne nő lenne, erre a kérdésre keresi a választ az Atomszőke és a még mindig sugárzóan szép és kecses Charlize Theron személyében meg is találja.

A tudományos-ismeretterjesztő csatornák is a piacról élnek, így esetükben sem elhanyagolható a nézőszám. Ma már egyre több az olyan műsor, amiben bennfentesek avatnak be minket titkos akciókba, kiképzési módszerekbe, taktikákba stb. Én úgy vagyok vele, hogy inkább megnézek egy ütős kémfilmet, aminek jó eséllyel több köze van a valósághoz. A berlini fal leomlása nem csak a nyugati felfogás szerint jelentette a hidegháború végét, így az eseménynek megvan a maga romantikája. A kémszakma számára egy korszak véget ért, de csak azért, hogy valami más, valami új kezdődjön. Történetünk – mit ad isten – éppen Berlinben és ebben az időszakban játszódik. Bár Kelet és Nyugat közeledésével számos titokra fény derült, az irodalom és filmművészet mégis szívesen nyúl vissza a sztereotípiákhoz (ahogy a másik oldalt elképzelték), különösen, ha kitalált történetről van szó. A karakterek már-már önmaguk karikatúrái, a helyszínek, a járművek, a kosztümök, a díszletek is inkább az egésznek az esszenciáját akarják megformálni (gyakran mindent belesűrítve egy-egy képkockába, a zsúfoltság érzetét keltve ezzel, illetve ha Kelet, akkor az csak és kizárólag lepukkant lehet), mintsem a valóságot, a dolgos hétköznapokat.  Ehhez jön még hozzá a mindent szabad és a semmi sem lehetetlen faktor. A film alapjául a 2012-ben, The Coldest City címmel megjelent képregény szolgált, melynek írója és illusztrálója egyaránt nagy névnek számít a szakmában.

Az alapfelállás szerint egy karórába rejtett listát kell megszerezni, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a lista kémek személyazonosságát tartalmazza, valamint kényelmetlen információkat viselt dolgaikról és szokásaikról. Nem csoda, hogy megszerzésére minden magára valamit is adó titkosszolgálat bejelentkezik. Társa halálát követően Atomszőkét, vagyis Lorraine Broughton (Charlize Theron) ügynököt Berlinbe vezénylik, hogy ott vegye fel a kapcsolatot David Percival (James McAvoy) ügynökkel és együtt próbálják megszerezni a karórát. Lorraine a már lezajlott akcióról számol be főnökeinek (lásd még pl. az ugyancsak nálunk forgatott Kémjátszma című filmet), az elmondottakból kiderül, nehéz hét áll mögötte, amit a kék-zöld foltok is igazolnak.

A múltkor láttam egy filmet a tévében, amiben Gina Carano (Deadpool, Halálos iramban 6.) agyonver mindenkit. Annyira nem volt rossz, de Gina a Kevert Harcművészetek (MMA) többszörös bajnoka, így – úgy gondolom – tőle ez nem olyan nagy szám. Mindjárt más a helyzet, ha Charlize Theron teszi ugyanezt, akinek külsején ma is inkább a modellkedés és a balett köszön vissza, a 42-höz közelítve változatlanul sugárzóan szép és kecses. Láttuk őt már a kemény csaj szerepében több filmben is, de az Atomszőke minden eddigin túltesz és nem is kicsivel. Amitől működik ez az egész, egyrészt az, hogy Charlize fizikailag és technikailag elég rendesen rákészült a szerepre, másrészt a verekedős jelenetek valóban jól meg vannak koreografálva. Az adrenalin a nézőben is úgy felpörög, hogy legfeljebb egy-egy pillanatra fordul meg a fejében a „na, ez azért mégse” gondolat, de addigra már a KGB-s verőlegény átlőtt homlokkal, vagy szerencsésebb esetben szanaszéjjel tört végtagokkal, eszméletlenül hever a lépcsőfordulóban.  A cselekmény nincs túlbonyolítva, a számtalan csavar ellenére nem kell atomfizikusnak lennünk ahhoz, hogy megfejtsük az egészet. Amit látunk és hallunk az elsősorban látványos autósüldözések, fegyverpárbajok és ökölharcok egyvelege, a dialógusok közül is elsősorban a vicces beszólások fognak megmaradni bennünk.

Talán nem véletlen, hogy az adaptációt a 300-at és a 300: A birodalom hajnalát is jegyző Kurt Johnstad követte el, a rendezői székbe pedig egy kaszkadőr és koordinátor, David Leitch (Harcosok klubja, Penge, X-Men és Bourne filmek stb.) ült. Rendezni még nem sokat rendezett, van egy Deadpool rövidfilmje, a John Wick verekedős jelenetei, és amit még nem láthattunk, a Deadpool 2 is nála landolt. Bár egy kifejezetten jól működő, kerek egész produkcióról van szó, az Atomszőke engem mégis inkább részletmegoldásaiban fogott meg, mert azok között bizony van néhány igazán ütős és eredeti. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, amikor egy filmet Budapesten forgatnak, olybá tűnik szülővárosom még sokáig lesz a múlt századi események főszereplője és ezt sajnos nem az állagmegóvásra és a műemlékvédelemre értem. Vegyes érzés viszontlátni a vásznon a második világháború, valamint az ’56-os forradalom és szabadságharc nyomait magukon viselő épületeket.

És ha már 1989., a film zenei anyagáért hatalmas pacsi az illetékesnek, mert van itt minden, kérem szépen, amitől a nyolcvanas évek rendszeresen visszatér a divatba (vagy inkább soha nem megy ki). A The Coldest City egy trilógia része, így talán kedvező fogadtatás esetén a néhány évvel korábban játszódó, 2016-ban publikált The Coldest Winter (David Percival és egy disszidens szovjet tudós története) is a mozikba kerülhet. Az Atomszőke talán egy picivel vagányabbnak akarja mutatni magát, mint amilyen valójában, de Theron annyira elkapja a fonalat és ellenfelei tökét, hogy ezt is megbocsátjuk neki.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Sunset az irodád ablakából
Következő cikk Fahrenheit 451 (1966)