Az Igazság Ligája – kritika


Az Igazság Ligája (Justice League), rendező: Zack Snyder (és Joss Whedon); szereplők: Ben Affleck, Gal Gadot, Ezra Miller, Jason Momoa, Ray Fisher, Henry Cavill, Amy Adams, Jeremy Irons, J.K. Simmons, Diane Lane, Joe Morton; színes, szinkronos, amerikai szuperhősfilm, 121 perc, 2017 (12)

Összeollózott ezüst középút

Rendező-, és zeneszerzőváltás, utóforgatás, túlköltekezés bajuszeltüntetésből, megosztó franchise, 50 perc kivágása, erőltetett biztonsági játék: túl sok vészjósló előjel volt ez a Ligának, amit még Supermannel együtt is csak többé-kevésbé sikerült legyőzni. Nem vagyunk messze az arany középúttól, de ebben a formában ez még nem az.

Tekintve, hogy a film története tényleg nem több a „csapatot építenek, majd megmentik a világot” mondatnál (annak ellenére, hogy a trailerek bizony nem(!) lőttek el mindent, a sztorit jól lefestették), így inkább a fenti körülményeket vegyük át jobban, mert a filmet ezek tükrében kell vizsgálni. Maga a franchise ugyebár igen megosztó: az Acélember és a Batman Superman ellen szinte a szó példája is lehetne egy enciklopédiában (különösen az általam kedvelt BvS). Az Öngyilkos osztagban én próbáltam meglátni minden jót, de egyértelmű mélypont, miközben a kezdeti hype istenítés lecsengésével népszerűségéből folyamatosan – bár nem a Rottenen – vesztő (de még így szeretett) Wonder Womant a Warner az Oscarra is nevezte. Az Igazság Ligája pedig voltaképpen jól végezte a feladatát: összehozta az egészet eggyé, mindenből magával rántott egy picit, viszont az érme mindkét oldaláról.

A sztori ebben a formában talán még az Osztagénál is egyszerűbb, viszont mindkettő remek csapatdinamikában. A tényleg kiválóan működő kémiából hasonlóan jó poénvilágot hoztak ki, mint amilyen a Wonder Womané, de ahogy ott, itt sem volt ez végig egységesen elosztva. Supermannek most egyenes a jellemfejlődése/vívódása, jobban érthető, mint első két szereplése között, de úgyis a CGI győz a harcában. Végül pedig vannak pillanatok, amikből szívesen látnánk többet, mert érdekesnek tűnnek, de gyorsabban átfutunk rajtuk, mint Flash.

Nem lenne baj a kétórás játékidő, ugyanakkor mivel eredetileg a film 170 perc lett volna (ami már egy kész verzió volt), most túlságosan az akciók dominálnak. Ami persze nem lenne gond, ha eleve úgy terveznek. Itt viszont három érdek ütközött: a stúdió, aki biztonságos akciódús két órát akart (és nyert); Snyder, aki felépítette volna a dolgokat, hogy súlyuk legyen; és Whedon, aki a csapatra fókuszálva minden mást odébb tenne, ha jó figurákkal dolgozhat. Ebből született aztán egy moziba küldött öszvér, aminek nincs egységes tónusa, és kimondottan érezni rajta hibrid mivoltát.

Kezdjük eleve azzal, hogy Snyder hosszú filmekben szeret gondolkozni, de a helyettes Whedon bosszúállói is két és félórát kaptak a vásznon. Igaz, az Ultron korán már érződött a vagdosás, de ne ezzel hasonlítsuk össze a Ligát, ott már igen bő volt az MCU, sok kötelező körrel. Nehéz elképzelni, hogy a kimaradt 50 perc az akciókból hiányozna, és azt is biztosra veszem, hogy Whedonnak sem szóltak előre, hogy „ja, majd két órára kéne vágni a cuccot”.

Csomó minden nincs itt a trailerekből (köztük az egyik legnagyobb fordulat tease-eléseként aposztrofált snitt), de Willem Dafoe és Jesse Eisenberg szerepe együttvéve is a nullához közelít. Ez azért bajos, mert Luthor és az itteni gonosz kapcsolatban álltak, jóformán miatta (is) érkezett a Földre Steppenwolf, másrészt Dafoe a még a Snyder-érában beígért „fontos Atlantiszt” erősítette volna, amit végül egy bunyó és egy ilyen formában picit értelmetlennek tűnő beszélgetéssel letudunk. A tipikus Snyder jeleneteken is érezni, hogy derűsebb hangulatot akart (a showt ellopó Flash miatt nem tehetett volna mást), és Whedon is szeret jól megalapozni a karaktereknek – ő ugye a forgatókönyvbe is besegített még rendezési beugrása előtt – de itt most mindkettejük jól végzett munkáját felülírták az akcióorientáltsággal.

Ami persze meg érthető a Warner részéről, de ezzel egy akkora CGI katyvasz került a vászonra, ami alatt nem igazán tudnak érvényesülni az erények. Amikor véletlenül megállunk valami nyugis pillanatban és tényleg a színészeket látjuk animáció helyett, azokban a momentumokban nagyon erős a mozi: a nagy csatába menet van egy jelenet, aminek csattanója az egyik legjobb, amit a műfajt kitermelt az utóbbi években! És az ilyen kis foszlányok utalnak arra, hogy nem az „emberi tényezők”-ön mehetett el a dolog.

Mert aztán jön a gigantikus CGI tenger, ami szintén érthető, grandiózusnak kell lennie (a név kötelez), de basszus, nem ilyen minőségben! Nem csak az a baj, hogy rosszak az arányok, hanem hogy az előtérbe helyezett effektek nem néznek ki sokkal jobban a trailereknél. Cavillre szerintem még a borotvált, eredeti jeleneteire is került egy kis számítógép, hogy egységesebbnek tűnjön, de a bajusz két helyen így is csúnyán kínos, mindjárt az első megjelenését érdemes figyelni; és Steppenwolf is – a mocapelt, szigorú fejét leszámítva – borzalmasan néz ki (legalább ezzel illik a karakteréhez).

A páradémonok olyan semmilyenek, de szerencsére legalább Kiborgon látszik a munka. Még jó, őt látjuk a legtöbbet! A nagy csata vöröses égboltjából kissé visszavettek, de az egyéb környezetpusztítások se hívhatóak el randira a szépségük alapján, noha néha mutatkoznak némi kreativitási jelek. Mint írtam az elején: az érme mindkét oldaláról hozott anyagot a film, de a CGI orientált jelenetek eddig négyből négyszer nem működtek… A látványvilág domináns buktatói miatt a többi technikai hiányosság elvész valahol középen.

Hiszen közben meg a karakterek mentik a menthetőt, Affleck és Irons párosa mit sem vesztett erősségükből, Miller és Momoa a legjobb minőségű humort szolgáltatják, Fisher pedig ugyan átlagos, de érdekes (a vágás a három újonc megismerését igen negatívan érintette), Gal Gadot eleinte feltűnően sokat mutatott, formás hátsója pedig végül értelmet nyer egy geg formájában. De a többiek szinte csak lábjegyzékek. Simmons biztosan nem ezért a kabátos beköszönésért gyúrta ki magát, Lois és Martha traumájában sokkal több mondanivaló lehetett volna (és tuti volt is eredetileg); Atlantiszt, a STAR Labort és Central Cityt csak épphogy látjuk… egyedül az amazonoknak maradt érdemi, fontos beköszönésük. De nekik is egy talán a vágásból eredő nagy logikai bukfenccel. És ennek ellenére inkább többé működik mindenki, mint kevésbé. Joe Mortonon pedig látszik, hogy élvezte „terminátoros visszatérést”.

Nem leszek szőrösszívű. Hiszem, hogy ebből a filmből létezik legalább egy, de lehet kettő jobb változat is. Látványosan érezni rajta a vágóollót és a stúdió biztonsági játékát. Sok hibája bővítve sem tűnne el, de legalább többet tölthetnénk nyugiban a DC következő éveit látszólag reményteljesen megalapozó figurákkal. Egyszerűen nem lehet a franchise eddigi legrövidebb játékidejébe ennyi akciót szuszakolni a karakterek kárára, pláne nem egy csapatfilmben. Nagyon marvelesedni akart a Warner, és lehet, hogy a teljes hosszban meg is lett volna az ideális recept, de közben ott volt a nyomás a játékidőt eddig mindig kifogásoló hangoktól. Túl marveles ahhoz, hogy sztereotip értelemben DC-s legyen, de ilyen formában meg még mindig túl DC-s ahhoz, hogy marveles legyen. Az aranyközépút volt a cél és valahol a vágószobában biztos ott is van… de a Liga ennél többet érdemelt volna. Több tekintetben is.

Mondjuk az aranykort!

(Két stáblistás jelenet van, mindenképp várjuk ki a végét!)

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Legendás állatok és megfigyelésük folytatása hivatalos címet és dátumot kapott
Következő cikk Lumiére! - kritika