The Punisher 1. évad – KRITIKA, készítő: Steve Lightfoot, szereplők: Jon Bernthal, Amber Rose Revah, Ebon Moss-Bachrach, színes, amerikai akció- képregény- és dráma-sorozat, 51 perc, 1 évad, 2017-
A Marvel és a Netflix szerelemgyerekei elég vegyesre sikeredtek. Az egyik legjobb egyértelműen a Daredevil, aminek fontos mellékkaraktere volt Frank Castle, azaz Punisher. Külön sorozatot kapott a képregényhős, aki jön, szenved, büntet, hibázik, vérzik, bosszút áll és egyenesen sétál a végzete felé, de azért akit tud, azt még magával visz a halálba.
Az Iron Fist és a Defenders már nem voltak éppen a rajongók kedvencei, de a Daredevil és a Jessica Jones miatt reméltük, hogy Punisher történetéből sikerül kihozni valamit. 13 részben meg is kapjuk Frank Castle sztoriját, ami fél évvel a Daredevil után játszódik. A hőst, vagyis inkább antihőst, mindenki halottnak hiszi, amit Punisher ki is használ és a világ elől elbújva egy építkezésen dolgozik, hogy fizikai munkával vezesse le a benne lévő feszültséget, amiért a családját kegyetlenül kivégezték. A düh persze már inkább ürességgé formálódott benne, viszont a szenvedése így is visszhangzik az egész városban, főleg mikor feleségével és gyerekeivel álmodik. Azonban a múlt jön és kopog az ajtaján Micro személyében, aki egy bunkerben élő számítógépzseni és le akar buktatni egy titkos alakulatot, akik a múltban nem túl etikusan jártak el bizonyos ügyekben, aminek Punisher is tagja volt.
Ezekben a sorozatokban még mindig az a legjobb, hogy iszonyat öntörvényű hősökről szólnak, akik könnyen lehetnének antihősök is és valójában talán arra is billen a mérleg nyelve, de mindez azért van, mert nem idióta módon választják szét a jó és a rossz dolgok halmazát. Nyilván vannak egyértelmű gonoszok, akiket meg lehet különböztetni azoktól, akik a jó oldalon állnak, de életszerű lesz a határok elmosódása, már csak azért is, mert ezek a hősök nem a város felett repkednek egy köpennyel a hátukon, hanem valójában semmiféle szuperképességgel nem rendelkeznek. Ők itt ugyanolyan esendő emberek, mint bárki, rohadt nagy drámákkal telepakolt élettel a hátuk mögött és ezeket a történeteket el is mesélik. Emiatt világosak lesznek a motivációk és logikusak a lépéseik. Pont ez a sztori mesélés persze be is lassítja kicsit a sorozatot, de aki türelmes, azt a végén kárpótolják bőven, mert úgy bepörög az akció, hogy nem győzi a néző kapkodni a fejét.
Ezzel együtt viszont feleslegesen nem folyik a vér, persze ha az a téma, akkor patakokban és brutálisan. Ezek az akciójelenetek tökéletesen és gondosan vannak megkoreografálva, még akkor is élveznénk, ha nem lenne mögötte tartalom, de így, hogy előtte már a szereplőket is alaposan megismertük nyilván még durvább hatást váltanak ki. Képileg semmi panasz nem lehet, a város nagytotáljai, a díszletek, az öltözékek mind aprólékos munkát tükröznek, amikhez a színészi játék ráadásul konkrétan hibátlan. Jon Bernthalnál tökéletesebb Punisher nem létezik. Dünnyög kettőt, majd beledöglik, hogy elvesztette a családját és közben olyan könnyeden gyilkol, mint ahogy más fogat mos. Egyik karakterrel sincsen gond, mind fel van építve, mind hiteles, de a Micro-t alakító Ebon Moss-Bachrach olyan szerepet kapott, akiért nem lehet nem halálosan izgulni, az a közmondásos kémia a két férfi közt hibátlan és legalább néha egy kis humornak is teret enged.
A zene betalál, az akció leköt, talán csak a fordulatok lettek egy kicsit gyengébbek, de tény, hogy a Netflix és Marvel hatodik közös projektje abszolút jóra sikerült. Közben, ha már a katonaságnál járunk, még a veteránok helyzetére illetve az amerikai fegyver-politikára is marad idő kitérni, amik végül okosan karolnak bele a főszálba, de érthető ha ezek a részek kicsit unalmasabbak egyeseknek, ugyanúgy ahogy sok volt a panasz arra, hogy Punishernek miért kell ennyi flashbacket adni a családjáról. Talán túl lett tolva ez a szenvedés, teljesen ízlés kérdése, de nem érződik soknak ez a fajta nyomatékosítás. A Punisher összességében minőségi lett és baromi élvezhető, szóval nem csodálkozom, hogy lesz második évad.
