A hentes, a kurva és a félszemű – kritika


A hentes, a kurva és a félszemű, rendező: Szász János, szereplők: Gryllus Dorka, Hegedűs D. Géza, Nagy Zsolt, magyar dráma, 105 perc, 2017. (18)

Húsba vágó kérdések

A két világháború közötti időszak egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kapott bűntényét dolgozta fel A nagy füzet rendezője parádés szereposztással. A rengeteg vér és meztelenség alaposan megdolgozza a nézőt.

A hentes Kodelka Ferenc (Hegedűs D. Géza) egy vidéki kis településen vezeti mészárszékét, munkát adva a környék férfi lakosságának. Köztiszteletben álló, gazdag, befolyásos ember. A kurva Mária (Gryllus Dorka) egy pesti kupiban elégíti ki a férfiak perverz vágyait, míg egy szép napon elege lesz az egészből és egy sípoló, sziszegő, prüszkölő gőzmozdonnyal néz farkasszemet az éjszakában. A félszemű Léderer Gusztáv (Nagy Zsolt) volt csendőr főhadnagy a fehérterror idején elkövetett gyilkosságok miatt kőrözés alatt áll, ráadásul tetemes adósságot is sikerült felhalmoznia, így nem csoda, hogy első bejelentkezése után nem sokkal már egy pisztolycsővel a szájában látjuk viszont. Mikor Gusztáv megmenti Mária életét, a kettős öngyilkosság elmarad, helyette a hentes felé veszik az irányt egy régi tartozás behajtása végett.

Azon túl, hogy a nyitójelenetben Máriát a legkülönfélébb módokon láthatjuk férfiak alatt, mellett, fölött szenvedni, a dolog nagyon rondán végződése önmagában is kiérdemelné a 18-as karikát. A cselekmény megtörtént eseményeken alapul, néhány ponton azonban eltér a valóságtól, Léderer pl. nem volt félszemű. Az elmúlt néhány évet kómában kellett tölteni ahhoz, hogy valaki ne vegye észre, a közelmúltban bemutatott magyar alkotásokból szinte az összes lényeges elem visszaköszön. A Félvilág is megtörtént bűnesetet dolgoz fel (egy évtizeddel korábban), ahol Mágnás Elza is a legősibb mesterséget űzi, a Budapest Noirban ugyancsak egy bűntényt (egy évtizeddel később) látunk és örömlányokat, a Testről és lélekről szintén vágóhídon játszódik, és ne feledkezzünk meg az 1945 fekete-fehérségéről, valamint a kopasz, bajszos, elhízott, (nem csak a hőségtől) erősen verejtékező Rudolf Péterről sem.

Mindezek ellenére Szász János filmje valahol mégiscsak eredeti, mert azon túl, hogy saját stílusában a 20-as évek atmoszféráját hűen idézi meg, a mindenkiben ott rejlő gonosz megjelenítéséhez is jó érzékkel nyúl. Míg egyeseket a nincstelenség, a kilátástalanság térít le a helyes útról, másokat egyszerűen a vére hajt. Ahol a vágy és az ösztönök kerekednek felül, ott a józan ész alul marad. És igen, erre telepszik rá, az országra, különösen a vidékre jellemző korszakos, össznépi letargia. Mintha a mindent maga alá temető sár és lucsok az ember lelkét sem kímélné.

A játék a fényekkel, árnyékokkal, az éjszakák és nappalok váltakozása, a fényképezés, a vágás, ötletes, stílusos megoldásai közé keverednek be a suta, illetve öncélúnak ható (így együtt: magyarázatra szoruló) elemek, melyek töréseket okoznak a nagy egészben. A színészi játékra nem lehet panasz, Lédererből (helyesebben szólva Nagy Zsoltból) többet is kaphattunk volna, ha karakterét legalább annyira kidolgozzák, mint Máriáét vagy Kodelkáét. Szász Jánosnak megvan a szeme ahhoz, hogy a nehéz időkben születő bűnökre rátaláljon és azokat a maga különös érzékenységével felfesse a vászonra. Ugyanakkor a játékidő tetemes része megy el azzal, hogy a címadó főszereplők kerülgetik egymást, újra és újra lefutják ugyanazokat a köröket. Ebből kicsit lefaragva, önmagával kompromisszumot kötve jobban össze lehetett volna sűríteni a sztorit, ami így letaglózó és hosszú lett, a csak simán letaglózó helyett.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Macska cosplay ...ilyet nem csinál egy rendes gazdi!
Következő cikk Stílusos videó a legjobb film Oscar jelöltjeiből