Én, Tonya – kritika


Én, Tonya (I, Tonya) rendező: Craig Gillespie, színészek: Margot Robbie, Sebastian Stan, Allison Janney, Julianne Nicholson, Paul Walter Hauser, Bobby Cannavale, amerikai életrajzi film, fekete komédia, 119 perc, 2017 (16)

A jégkorcsolyázó antihős

A 90-es évek sportolói nagyszerű alapanyagként szolgálnak filmes szempontból, ugyanis a bulvárlapok és a realisztikus tények összefűzéséből egész klassz mozgóképes alkotások születtek. Ott van O.J. Simpson, kinek tárgyalásából remek sorozat készült az American Crime Story első évadában, most Tonya Harding kevésbé népszerű, ám annál botrányosabb életét ragadta meg a filmgyártás, nem is annyira rossz eszközökkel, ugyanis amíg a fekete komédia műfaja egy ilyen lelkületű témához eleinte idegennek tűnik, addig a közeg megköveteli ezt a fajta stílust. Márpedig a „fuck”-ok alacsonyabban szállnak, mint egy Tarantino filmben.

Tonya egy white trash család egyetlen gyermekeként az iskolát látványosan elkerülve igyekezett valami olyanban kitűnni, amiben elég volt fizikai erejét megcsillogtatnia. Háromévesen már korcsolyázott, nemzetközi bajnokságokat nyert és világbajnoki ezüstöt is szerzett. Ráadásul ő volt az első amerikai nő, aki versenyen tripla axelt ugrott. Pontos mozgásait és tökéletesen kivitelezett ugrásait a „zsűri” mégsem pontozta fel, aminek egyetlen oka volt: nem az a hőn áhított finom amerikai női ideál volt, mint amit a bírók elképzeltek az országnak. Egy igazán bunkó és paraszt, öltözékében is egy inkább fiús megjelenésű tenyeres-talpas csataló, akit leginkább kinevettek, mintsem felnéztek volna rá.

A film műfaja leginkább egy áldokumentumfilmnek feleltethető meg, ahol 4:3-as képarányú kamerába beszélnek a szereplők életükről, veszekedéseikről és eljutnak egészen addig a pontig, amikor is a reflektorfénybe került Tonya. Így váltakoznak a jelenben való elbeszélés és a múltban történt események között. De sajnos nem bravúros korcsolyázása miatt vált híressé, hanem mert hat héttel a lillehammeri olimpia előtt valaki viperával eltörte Nancy Kerrigan térdét, aki az egyik legnagyobb esélyes volt az olimpiai aranyra. A nyomok pedig igen hamar Tonya férjéig vezettek vissza. Nancy azt az ideált képviselte, akire egész Amerika büszke lehetett: jó családból származott, finom és elegáns megjelenésű volt, szülei pedáns neveltetést adtak lányuknak, míg Tonya elvált szülők gyereke, ahol az anya sokszor nyilvánosan verte és szidta Tonyát. Főleg egyébként ezek a momentumok adják a legtöbb humorforrást a sztorihoz, ugyanis az összes szereplő karaktere annyira abszurd és nonszensz, hogy lehetetlenség elképzelni, hogy ilyen emberek a valóságban is léteznek. A fekete humor pedig nagyon jól működött Allison Janney előadásában, aki az anyját alakította, kinek a beszólásaira több aranyat adnánk, mint a lánya teljesítményére.

A korszak megidézése nagyon jól sikerült, a proli világ hangulata kellően autentikus lett, Tonya és férje közötti verekedések is már-már az abnormálisba hajlanak, és valóban, ez az erőszakkal telefűzött film akár lehetne tragikus is, amely bemutatja, hogy ennek a nőnek mennyi brutalitást kellett átélnie, hogy megszabaduljon a béklyóitól, amit a köznyelv ráaggatott, de helyette egy szépen felépített bukástörténetet kapunk, amiben sosem volt felemelkedés. Az elején sokkal több humorforrást kapunk, míg a végére, ahol már Tonya átigazol a bokszolók világába, már egy lezárt és természetesen eredeti képeket és interjúkat megmutató nyersanyagot kapunk, ahol megbizonyosodhatunk, hogy milyen jól sikerült a casting.
Egyedül talán Tonya megformálóját nem sikerült küllemre annyira eltalálni, de ez magyarázható azzal is, hogy kellett egy húzó név a produkcióba, akit aztán jól Oscarra lehet jelölni, de sajnos túl erős a mezőny, nem hiszem, hogy Margot Robbie elviszi Frances McDormand (Három óriásplakát Ebbing határában) elől a szobrot.
Az Én, Tonya egy kendőzetlen redneck imázsfilm, aminek kiváló alapanyaga a szerencsétlen Harding sorsa (bár menő bokszolóként ígyis jól érzi magát), ahol a humor elapadásával kicsit a vége felé mi is elfáradunk. A kevert műfajiság jól áll neki és elérkezünk abba a korba, mikor már egy életrajzi filmnek saját személyiséget kell adni (lásd a végtelenül elvont és elszállt Bronson filmet, vagy a klassz akciókkal teletűzdelt A Viszkis-t), mivel már a steril elbeszélés „nem divat”. Persze ehhez kell némi érzék, hogy melyik témához melyik passzol, az Én, Tonya esetében hibátlan választás volt a fekete komédia, azonban kicsit kevesebb játékidővel és jobb arányérzékkel még emlékezetesebb maradt volna.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Jövőre forog az Indiana Jones 5. és 2020-ban láthatjuk is
Következő cikk Dán sorozat a Netflixnek, amit megint nagyon várunk