Rampage – Tombolás – kritika


Rampage – Tombolás (Rampage), rendező: Brad Peyton, szereplők: Dwayne Johnson, Naomie Harris, Jeffrey Dean Morgan, amerikai akciófilm, 107 perc, 2018. (16)

 

Izmozás

Brad Peyton nem először rendezi A Sziklát, de a Shakespeare feldolgozásra még várni kell. A videojáték alapján készült filmben szinte eltörpül a három mutáns fenevad mellett, de azért annyira nem, hogy a végén ne ő markolja fel a nagy zsét.

A Rampage egy 1986-ban bemutatott videojáték, melynek lényege, hogy egy mutáns gorillával, farkassal vagy éppen aligátorral minél több élőerőt, járművet és épületet nullázzunk le. A mutációt kiváltó ok a radioaktív sugárzás (éppen ebben az évben volt a csernobili atomkatasztrófa), a vitaminok és az élelmiszer adalékok, vagyis csupa olyan dolog, ami abban az időben rendszeres fejfájást okozott az emberiség jövőjéért aggódóknak. A játék a mai napig létezik, de azon senki ne lepődjön meg, inkább grafikájában, mintsem cselekményében fejlődött. A film készítőinek keze már csak emiatt sem volt túlságosan megkötve, lényegében olyan történetet kanyarítottak az alapfelálláshoz, amilyet csak akartak. És bár négyen voltak, arra azért gondosan ügyeltek, hogy a Rampageben, a tombolás legyen a lényeg, miközben gondolkodás nélkül nyúlhattak hozzá a klasszikusokhoz. King Kong, Godzilla, Alien, Predator, Jurassic Park és még lehetne sorolni, mik hatottak erre a mozira.

A Rampage műfaji besorolása kemény dió, az amerikaiaknál PG13 a korhatár, nálunk 16-os karikás, de egyes horrorba hajló jelenetek miatt az utóbbit is megkérdőjelezném. Akció, thriller, kaland, sci-fi, ugyanakkor vicces (hiába, ha az előzetes alapján úgy gondoltuk, mégis elvisszük rá a gyereket, már a második percben el fogja takarni a szemét), Dwayne Johnson soha nem tudja úgy megmenteni a világot, hogy közben ne poénkodná végig a filmet. Eszköztára persze kimerül a szájába adott mondatok megformálásában (azt is Galamb hangján halljuk) és a szemöldök felhúzáson, de akkor is. Őt így szeretjük. Olyan, mint a reklámban a sajt, amit mindenféle hülye kérdéssel zaklatnak, de csak egy sajt, viszont annak k…jó.  Na de miről is van szó?

2016-ban az Egyesült Államok kormánya nemzetbiztonsági kockázatként írja le a génmanipulációt, ami lényegében azt jelenti, hogy minden így létrehozott termék biológiai fegyvernek minősül. A kutatásban élenjáró high tech cég, az Energyne úgy dönt, hogy a kíváncsi szemektől távol, egy űrállomáson folytatja tovább a kísérleteit. Egy nap azonban ott fent elszabadul a pokol, melynek eredményeként a génmanipulációt kiváltó szer visszajut a Földre. Így kerül a képbe George, a San Diegó-i vadrezervátum albínó gorillája, akit Davis Okoye (Dwayne Johnson) főemlős szakértő vett magához, miután a kölyök anyjával orvvadászok végeztek. Az ex-kommandós az ENSZ vadorzó ellenes különítményének tagjaként a világ számos pontján találkozott az emberi mohósággal és brutalitással, ezért nem meglepő, hogy inkább az állatok között érzi jól magát. George érintkezésbe kerül a „patogénnel” (a filmben következetesen rosszul használják a betegséget kiváltó kórokozókra utaló kifejezést, hiszen itt génmanipulációról van szó) és mutálódik, de ami még nagyobb baj, rajta kívül egy farkas és egy aligátor is, így hamarosan három hatalmasra nőtt, félelmetes külsejű, fékevesztett fenevad szabadul rá Chicago városára.

Egy ilyen filmből nem hiányozhatnak az öltönyös-nyakkendős kormányügynökök sem, a fegyverét cowboy módra viselő Russelről (Jeffrey Dean Morgan) sokáig nem derül ki, hogy született, vagy csak munkaköri kötelességből seggfej. Az Energyne tulajdonosai, a testvérpár Claire (Malin Akerman) és Brett Wyden (Jake Lacy) elkövetik a leggyakoribb hibát, úgy akarják megfékezni a káoszt, hogy a busás haszonnal kecsegtető biológiai fegyverekben azért ne essen túl nagy kár. Kis buták. Ők egyébként a leggyengébb láncszemek, a karakterek annyira vérszegények, hogy nincs az a színészi játék, ami megmentené. És tényleg nincs. Nincs más hátra, mint előre, Davisnek minden erejét, tudását és rafkóját be kell vetnie, hogy legalább kedvenc gorilláját meggyőzze arról, mennyire értelmetlen az, amit csinál. Addig azonban még sok vérnek (és üzemanyagnak) kell lefolynia a várost átszelő folyókon.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Az öldöklés istene – színházi kritika
Következő cikk Végleg halott a Blomkamp-féle Alien-film