Tartja a mondás: szarból nem lehet várat építeni. De nem Adam Sandler számára, aki legalább olyan magabiztosan cáfolt rá minderre, ahogy a Disney az utolsó kanyi forintot is kipréseli a Star Wars márkanévből. A már 51 éves úr igazi polihisztor, aki a végzettségét tekintve bölcsész, ennek ellenére a fingós poénokból épített birodalmat.
Adam Sandler színészt, rendezőt, producert, énekest, forgatókönyvírót és a Happy Madison Produkciós cég alapítóját az utóbbi években mindenki temette (érdemes a rekordmennyiségű Arany Málna-díjaira gondolnunk), mondhatni divattá vált utálni a filmjeit, még akkor is, ha ezek többsége tényleg már a legalját képviselték a filmgyártásnak. Vagy egyszerűen csak irigységről volna szó?
Hiszen Adam Sandlernek sikerült az, amiről a legtöbb pályatársa még csak álmodni sem mert: a fingós-böfögős poénok koronázatlan császára úgy lett a világ egyik legismertebb nevettetője, hogy filmjeit valójában mindig egyetlen sémára húzza fel. A fő karakter még a szimpla létezéshez is pancser, de éppen ezért mindig az elérhetetlenről álmodik. Mikor már minden tökéletesnek tűnik, vagyis a cselekmény narratívája pozitív irányba dől, óramű pontossággal üt be a “sandleri-gebasz”, amiből szerencsére a főhős egy közhelyesnek tűnő, a világ gondolkodásmódját sutba dobó szálnak hála sikeresen kilábal. Biztosra vesszük, hogy a Happy Madison istállójából származó filmek között sokunk számára akad bűnös élvezet, a bevételi adatok legalábbis azt támasztják alá, hogy bár Sandler csillaga megkopott, a közönség még mindig megbízik benne, ha nevettetésről van szó.
A karrierjének mélyrepülése során nem elég, hogy a legnagyobb színészeket is meggyőzte (többek között Al Pacinót is elindította a szakadék felé és Jack Nicholsont is rávette az apja szerepére) valamivel, hogy érdemes a filmjeiben szerepelni, a Jack és Jill, ami az IMDb-n 67.467 értékelését követően 3,4 csillagon áll, 79 millió dolláros gyártási költségre globálisan visszahozott majdnem 150 milliót. A Nagyfiúk 80 millióból kreáltak 271 milliót, míg az újbóli harmatgyenge ökörködésük (5,4 csillag) 80 millióból készült és világviszonylatban majdnem 247 milliót termelt. A 6 csillagot szintén el sem érő Pixel 88 millió dollárból gazdálkodhatott és a bolygónk mozikasszáinál 244 millióig meg sem állt.
Adam Sandler Hollywood rejtett ékköve, aki ismeri a saját és filmjei határait, tűpontosan tisztában van vele, hogy a moziba járó közönség mekkora részét képes még mindig megfogni, ha ehhez hozzávesszük a jól kirajzolódó, alacsonyan tartott gyártási költségeket, amik többnyire 90 millió dollár fölé nem emelkednek, akkor máris érthető, hogy Sandler a legrosszabb időszakát tekintve is miként képes duplázva vagy triplázva kasszát “robbantani”, akár két blockbuster közé beékelődve is.
Az üzleti életben ez a kikezdhetetlen és remekül bejáratott modellje biztosítja számára, hogy mindig remek befektetésnek tűnjön a piacon, még akkor is, amikor furcsa mód műfajt vált. A komolyabb dráma szerepek felé fordulásai ugyanakkor azt bizonyítják, hogy a közönség csakis a bohóckodó Sandlerre kíváncsi, a 2002-ben bemutatott Spangol – Magamat se értem 25 millió dolláros mínusszal végzett, a komoly Sandler-filmek középső darabja, a 2007-es 9/11 terrortámadásban szeretteiket elveszítő családtagok előtt tisztelgő Üres város például alig tudott nullszaldósra kijönni a 22 milliójával, míg a stand up komikusok kegyetlen világába kalauzoló 2009-es Ki nevet a végén? 75 millió dollárra hozott 71 milliót.
A manapság közutálatnak örvendő Adam Sandler, aki az altesti humortól képtelen szabadulni a közönség “rejtett” elvárásai miatt, a filmipar egyik legjobb üzleti érzékkel megáldott színésze. Tulajdonképpen a műfaj jól bejáratott elemeiből épített birodalmat. Igaz manapság már a Netflix képernyőin követhetjük az újabb agymenéseit, de a drámai oldaláról még mindig nem mondott le, és nagy ritkán két alpári vígjátéka között olyan gyöngyszemeket láthatunk tőle, mint a The Meyerowitz Stories, amivel karrierje során eddig a legközelebb jutott az Oscarhoz. Még hogy nem lehet szarból várat építeni!
