Az apáca – kritika


Az apáca (The Nun), rendező: Corin Hardy, szereplők: Bonnie Aarons, Taissa Farmiga, Charlotte Hope, Demián Bichir, amerikai horror, 96 perc, 2018. (16)

Nem lehetek bezárva…

Az apáca a Conjuring univerzum része, és mint ilyennek, az a küldetése, hogy alaposan ránk ijesszen, illetve kevés pénzből jó sokat csináljon. A Youtube-ról levett előzetes alapján erre minden esélye megvolt, a filmet megnézve már akadnak kétségeink.

A 2013-ban bemutatott Démonok között 20 millió dollárból készült és a bekerülési értéken felül további 300 milliót sikerült összegyűjtenie, újfent bizonyítva, hogy a horror műfaja soha nem a méregdrága mozikról szólt, viszont egész jól meg lehet belőlük élni, ha jól csinálja az ember. A Warner tulajdonában lévő New Line Cinema underground filmekkel indult, de nekik köszönhetjük a Rémálom az Elm utcábant is. A sikeren felbuzdulva útnak indították az Annabelle-filmeket is, de a Démonok között is megkapta a maga folytatását. Ebben tűnt fel a rémisztő apáca alak, aki (ami?) szintén saját filmet kapott. A Conjuring univerzum előszeretettel nyúl „megtörtént eseményekhez”, nincs ez másként a XVII. században lejegyzett (sátáni) mitológiai alakkal, Valakkal sem. Nem emlékszem rá, hogy valaha írtam volna az oldalra horrorfilmről kritikát, aminek a legfőbb oka az, hogy ritkán nézek horrorfilmet. A műfaj állítólag azért van, hogy az ember borzongjon egy jót, egy ideje ez nálam az „Apa, betelt a nyelvtan füzetem!” jelenti reggel háromnegyed nyolckor. Éppen ezért vegyes érzésekkel tettem eleget annak a meghívásnak, melynek során bemutatták számomra a ScreenX technológiát és levetítették Az apáca című horrorfilmet. Naivitás lett volna azt gondolni, hogy a 270 fokos moziélményt a független norvég művészfilmek kedvelői számára fejlesztették ki, de akkor is.
Ha egy horrorfilm azzal kezdődik, hogy történik 1952-ben Romániában, akkor önmérsékletet kell gyakorolnom. Egy olyan szinten lerágott csontról van ugyanis szó, amit már a VHS korszakban is megmosolyogtam. Ezt fokozva jelent meg a zöldellő tájban egy ló vontatta kocsi (ami az apácák számára szállított hasznos holmikat), és biztos vagyok benne, hogy valahol a messzi távolban felsírt egy újszülött hobbit (ha már New Line Cinema). A helyszín egy elátkozott kolostor, amit megszállt a gonosz (Valak), és amikor az egyik apáca öngyilkos lesz, a Vatikán a veterán ördögűzőt, Burke atyát (mi csak Bőrgatyának neveztük egymás között) küldi a helyszínre, vele együtt pedig egy noviciát, Iriene nővért, akinek látomásai vannak. A közeli faluban senki nem akar az elátkozott kolostorról beszélni, az egyetlen használható helybéli így Frencie lesz (merthogy francia-kanadai, egyébként meg tökre nem ez a neve), a már fentebb említett lovas kocsi tulajdonosa, egyben ő az, aki rátalált az öngyilkos apácára. A kolostor lakói finoman szólva is furcsán viselkednek és azon túl, hogy hőseinket kísérti (de szó szerint) a múltjuk, rendszeres időközönként feltűnik az a bizonyos apáca. A feladat rém (he-he) egyszerű, el kell dönteni, a kolostor továbbra is szent helynek számít-e, avagy sem. Mi már persze tudjuk a választ, de Burke atya, Irene és Frencie nem látták sem a nyitójelenetet, sem a franchise korábbi részeit. A kolostor ódon falai között történő kergetőzés kiterjed a közeli temetőre is.

Az apáca a jól megszokott eszközökkel operál és nagyjából annyira vicces, mint a Scooby Doo bármelyik része. Ha ez nem lenne elég, Frenchie karaktere kizárólag azért van jelen, hogy a legváratlanabb pillanatokban dobjon be egy poént, férfiasan bevallom, régen nevettem ilyen jól (és sokat) horrorfilmen. Két dolog miatt tudtam mégis szeretni, az egyik a ScreenX technológia (érdemes ebben a formában megnézni és ismerkedni a 270 fokos vetítéssel), a másik pedig az Irene nővért alakító Taissa Farmiga játékában rejlő ártatlanság (Ő egyébként a korábbi részekben szereplő Vera Farmiga 21 évvel fiatalabb húga).

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk ScreenX, avagy a 270 fokos moziélmény már itthon is elérhető 
Következő cikk Végállomás: esküvő - kritika