Húzós éjszaka az El Royale-ban – kritika


Húzós éjszaka az El Royale-ban (Bad Times at the El Royale), rendező: Drew Goddard, szereplők: Jon Hamm, Dakota Johnson, Jeff Bridges, Chris Hemsworth amerikai thriller, 141 perc, 2018. (16)

Húzós délelőtt a sajtóvetítésen

Az Oscar-jelölt forgatókönyvíró-rendező nagyszerű színészgárdával vonul a csatába, hogy aztán tökön szúrja saját magát. Több volt ebben, mint amit kaptunk.

A valaha szebb napokat látott El Royale Hotel két állam határán fekszik, amit rengetegszer említenek meg a filmben, mire rájövünk, hogy a cselekmény szempontjából nem igazán van jelentősége. Ide érkezik meg egy porszívó ügynök, egy pap és egy fekete énekesnő, majd nem sokkal később egy fiatal lány. Mindenki menekül, mindenki keres valamit, mindenki sötét titkot őriz és nem mindenki az, akinek kiadja magát. Nagy a jövés-menés, a végére – mit ad isten – heten lesznek. Régen a celebek jártak ide, hatalmas bulik voltak, ma már kicsit alábbhagyott a hangulat, szezonon kívül csak a hotel egy része van nyitva, a recepciós pedig egy személyben felel mindenért. De nem csak a vendégeknek vannak titkaik, hanem magának az épületnek is, melynek cseles alaprajza fontos szerephez jut.

A kölcsönös gyanakvás általában erőszakot szül, most sincs ez másként, mire megkedvelnénk vagy megutálnák valakit, már lehet, hogy nem is él. Persze mint mindig, most is minden a siker, a hírnév és a pénz miatt történik, na meg mert az emberek – úgy általában – őrültek. Sokan várták ezt a mozit, ebből a szempontból szerencsésnek tartom magam, nincs időm arra, hogy várjak egy filmet, ha jön, akkor jön, ha nem, akkor nem. Ha a sors egy helyre hoz össze néhány embert (direkt nem írom, hogy összezár, mert igazából bárki bármikor elmehetne), akik nagyon különbözőek és van köztük olyan, akit a múltja köt a helyhez, akkor az egy egész jó alapfelállás. Titkolóznak egymás előtt, keresnek, vagy éppen rejtegetnek valamit, rossz döntést hoztak, bűnt követtek el, az egész olyan, mint egy modern Dosztojevszkij feldolgozás, de a „Mire gondolt a költő?” érzés valahogy nem akart elmúlni. Bűnbeesés? Feloldozás? Megtisztulás? Valami ilyesmi lehetett a szándék.

De hogy ne csak károgjunk, a díszlet előtt le a kalappal, a zene is mesés és még a színészek is hozzák a kötelezőt. A film igazából ott kezd el élni, ahol Chris Hemsworth (egy önjelölt vallási vezető szerepében) adja elő a magánszámát. Ő már régen több mint egy jó pasi, de a biztonság kedvéért szűk farmerben, meztelen felsőtesttel csinálja azt, amit. A cselekmény az időben ide-oda ugrálva mutatja be az egyes szereplők történetét, a hotelbeli eseményeket több különböző szemszögből is látjuk, de egy szög egyenes sztorit ennyire csűrni-csavarni tök felesleges. A túlságosan elnyújtott játékidő alatt elcsúsztak az arányok, a túlbeszélt dolgokat nem kellett volna ennyire túlbeszélni, míg az elhallgatottakat talán nem kellett volna ennyire elhallgatni. Az sem árt, ha a film tart valahonnan valahova, egy kerek történetet mond el, ne adj isten, van tanulsága, ám a Húzós éjszaka az El Royale-ban ezen kritériumoknak csak részben tesz eleget.

Kicsit úgy érezhetjük magunkat, mint aki bemegy egy autószalonba, kedélyesen elbeszélget két és negyed órát egy öltönyös, nyakkendős úrral, akiről a végén kiderül, hogy nem is ott dolgozik. Nem mi leszünk az elsők és nem is az utolsók, akik Tarantinóhoz hasonlítják, ám amíg az ő mozijában az öncélúságot simán megkajáljuk (elismerem, ma már egyre kevésbé), itt még ennek a látszatára sem adnak. Pedig mindenki jó, csak…

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Megvan a Tökéletes katona új változatának az írója
Következő cikk Hugh Jackman 50