Maniac, készítők: Cary Joji Fukunaga, Patrick Somerville, szereplők: Johah Hill, Emma Stone, Sonoya Mizuno, Justin Theroux, Sally Field, Kathleen Choe, amerikai dráma, sci-fi, 1. évad, 2018 (16)
Az elme fogságában
Napjainkban még inkább igyekeznek a készítők kihasználni a vizualitás adta előnyöket, hiszen a sorozat túlkínálat és az újdonság erejének elhalványulása olyan nehéz köveket pakol az írók nyakába, hogy igen különlegesnek kell lennie egy sorozatnak, hogy az ember felkapja rá a fejét. A mániákus nem csak a nívós szereplőgárdájával, de egy alternatív idősíkkal is próbál minket kizökkenteni a komfortzónánkból a telített színhasználat mellett. Olykor átcsapott a túlzások tengerébe, így elvétve leülni látszik a cselekmény, és a fonalkibogozáson túl semmi más nem érdekel minket.
A készítők láttán nagyjából be lehetett határolni, hogy egy igen elszállt sorozattal lesz dolgunk, ami erősen fog hagyatkozni az elvonatkoztatott ábrázolásmódra és főképp lelki kivetülésekre fog épülni a cselekmény, hiszen az a Fukunaga felelős a projektért, aki a Az elmeorvos és A törvény nevében executive producere is volt, valamint az új AZ film írója. Ráadásul ott diadalmaskodik mellette Somerville, A hátrahagyottak és A híd (amerikai változat) írója is, akitől szintén nem szokatlan a kicsit magasztosabb látásmód.
A Mániákus nem csak mondanivalójában különleges, hanem látványvilágában is, ami nagyon hektikus módon ugrál a saját tapasztalataink és a mindenkiben félelmet keltő ismeretlen között, így a képi világ ötvözete fura cselekményekkel sokaknak megülheti a gyomrát, követhetetlenné is teheti a két főszereplő közti viszonyokat, ugyanis nem egy megszokott szerelmi történetbe csöppenünk bele, hanem egy kőkemény, a múltjukat mindig magukkal cipelő felnőtt kapcsolatba. Egyébként látványban és a cselekmény kuszaságában a Légióhoz áll nagyon közel, viszont annyira mégsem didaktikusak az audiovizuális elemek, itt inkább a műfaji szimbolikára épít.
A történet szerint Owen (Hill) és Annie (Stone) bekerülnek egy kísérletbe, ahol különböző gyógyszerek segítségével igyekeznek a pácienseket kigyógyítani pszichés betegségükből. Erre a segítségére van a tudós csapatnak egy szuperszámítógépe is, ami tökéletes analízist ad a betegekről, arról, hogy épp hol tartanak a gyógyulási folyamatukban és azt is képes kiszűrni, mennyire őszinték. A világ egy Mechanikus narancshoz hasonlító alternatív jövő, csak a szleng nyelv nélkül, mely sok múltbéli jegyet tükröz. Lehet rendelni barátpótlót és reklám felolvasót is, létezik mesterséges intelligencia és high-tech laborok, de a katódsugárcsöves tv és a retro 80-as évek divatja is feltűnik a sztoriban. Ez is egy pont, ahol próbálnak minket kizökkenteni a megszokott kis világunkból, hiszen a kronológiai elhelyezés mindig az egyik támpontja a nézői befogadásnak, de manapság elég sok alkotás igyekszik ezt a sztereotípiát feloszlatni.
A kísérletek során az alanyok mindig az elméjükben megalkotott világon keresztül próbálnak meg rendet tenni az életükben. Annie egy súlyos családi tragédiát próbál magában lezárni és megbékélni vele, amiért önmagát hibáztatja. Owen pedig súlyos skizofréniával küzd, ami szintén a családi teher miatt alakult ki nála. Minden egyes ilyen terápia során a gép alatt ülve, ami elemzi az érzelmeket, egy másik világ jelenik meg a szereplők fejében, így van, hogy Annie egy white trash család női tagjaként pitiánerkedik a 90-es években, a középkorban egy elfként küzd az igaza mellett vagy a 20-as évek femme fataljaként próbál Owennek keresztbe tenni. Kapcsolatuk ott válik egyértelművé, hogy a kísérletek során folyton megjelennek egymás fantáziáiban, így rögtön szembetűnik a másik gyengesége.
A casting tökéletes, bár leggyakoribb karakterszerepeik hasonlóak, így nem volt számukra feladat megformálni Annie-t és Owent. Jonah Hill látványos fogyása leginkább beteges kinézete miatt jött jól, hiszen minden egyes porcikája sugallja, hogy belül szorong, valami nem teljes. Emma Stone pedig a szőke, cserfes, gyógyszerekre rákattant öntörvényű nőként mindig meggyőző tud lenni és annak ellenére, hogy végtelenül önző, soha nem tudjuk őt megutálni.
A sorozat leginkább egy kicsit túlzó családi nyomásról és az életünket betöltött szerepük mivoltálról próbál beszélni, hiszen nem csak a kísérleti alanyok, hanem a vezető orvos, Dr. James K. Mantleray (Theroux) is anyja „szellemétől” (Field) szenved, akinek rossz kapcsolatuk ellenére is próbál a végletekig megfelelni.
A sorozat elborult elmejátéka ennek a nem rózsaszín felhővel induló, hanem a múltjuk szörnyűségeit magukkal cipelő felnőttszerelem tanmeséje, ahol már nyomot hagyott a keserűség a viszonylag fiatalnak számító szereplőkön is. A formanyelv olykor csapongó, a műfajokba ágyazott minitörténetek olykor túlságosan szubjektívek és kilengenek, nem illeszkednek a koherens egészbe, amit bár mozaikokból is, de össze tudnánk rakni, így érthető, ha valaki kívülállóként képtelen bevonódni a cselekménybe, hiszen valószínűleg ez is volt a cél: először szippantson be az atmoszféra, utána térjünk a lényegre és beszéljünk arról, amiért idejöttünk… ki milyen szorongással küzd és ezt hogyan lehetne feldolgozni.
