A végzet órája – kritika


A végzet órája (The House with a Clock in Its Walls), rendező: Eli Roth; szereplők: Owen Vaccaro, Jack Black, Cate Blanchett, Kyle MacLachlan; amerikai családi fantasy, 105 perc, 2018 (12)

It’s a kind of magic

Ha Hollywoodban lenne egy amolyan Halloween verseny, akkor azt idén kérdés nélkül Jack Black nyerné: sorozatban 2. héten jelentkezik a hazai mozikban az ünnepkörhöz erősen vagy csak érintőlegesen tartozó családi, varázslat körül játszódó filmmel. Míg a Libabőr 2-ben mellékszerepén kívül nincs túl sok minden, ami kiránthatná azt a gyenge közepesből, addig a főszereplésével készült Végzet órája már valamivel jobb: nagyon átlagos közepes. Ráadásul csak tematikája miatt varázslatos.

Fura előérzetem volt a film kapcsán, mikor megnéztem a játékidőt: 105 perc 2018-ban egy blockbuster(nek szánt) darabnál már feltűnően kevés, de úgy voltam vele, hogy jó, családi film, a gyerkőcök nem bírnának hosszabbat, miegyéb. Aztán utánanéztem a könyveknek, melyekből 12 kötet jelent meg 1973 és 2008 között, ám az első három gyanúsan közel egymáshoz. A vetítés végén aztán mégis úgy voltam vele, hogy ugyan tök jó az epizodikusság az alkotók részéről (nem feltétlen mindjárt fracnhise-ban gondolkodtak és ez erény), de erre a sztorira még a 105’ is picit több a kelleténél. A Libabőr 2 rosszabb film, mégis 90 percével minden értelemben jobban elszállt vele az idő. A végzet órája tehát járhatna jobban is…

1955-56 körül a kis Lewis Barnavelt (az őt alakító kissrác a Megjött apuci filmekből lehet ismerős) egy baleset során elveszti szüleit és Johnathan bácsikájához kerül, akivel eddig soha nem találkozott, holott Lewis anyjának már hiányzott. A nagybácsi a világháború előtt egy sikeres bűvész-mágus duó egyik tagja volt (ezért hagyta ott családját), ám partnerét, Isaac Izardot a háború pokla örökké megváltoztatta és más emberré vált, mígnem a történet előtt 1 évvel egy bűbáj során meghalt. A varázs azonban feltételezhetően érvényes maradt, ezt kutatja a házba beköltöző Johnathan egy nála erősebb szomszéd boszorkány, Florence Zimmerman társaságában. És ahogy az lenni szokott Lewis a suliba való beilleszkedés nehézségei mellett csak rájön, hogy itt valami nem stimmel…

Kezdjünk két kikezdhetetlen pozitívummal: az ’50-es évek hangulata roppantmód átjön, utoljára ilyen jól ezt a korszakot talán A víz érintése fogta meg ennyire (noha az már inkább a kora ’60-asok talán), a díszletek, a jelmezek és a fényképezés mind mind érezhetően rájátszik a korképre és még néhány történetelem is segít ezen. James Dean említése és egy indirekt Vissza a jövőbe easter egg csak apróság, de a rádiójátékból TV sorozatba (is) adaptált Éjfél Kapitány több fronton erős szerepet játszik a sztoriban. A „szuperhősért” talán a könyv írója is rajongott, aki az ’50-es évek közepén csak pár évvel volt idősebb Lewis-nál.

A másik óriási pozitívuma a filmnek, az a Jack Black és Cate Blanchett közötti kémia, ami leginkább baráti oda-vissza beszólogatásaik során csúcsosodik ki és bár egyik ilyen dumájuk sem lesz annyira idézhető, mint Statham monológja a Kémből vagy egy csipkelődés a legjobb buddy movie-kból, de mindez csupán azért, mert összefüggő mondatok helyett töményen csak sértegetik egymást ilyenkor. Amilyen abszurdnak hangzik, olyan jól működik és hiába visszatérő elem, nem válik repetitívvé, hisz közben meg várjuk a következő tök random beszólást és hogy éppen melyikük nyeri az adott trash talk fordulót. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ezt végig improvizálták. Blanchett amúgy színészileg is a legkiemelkedőbb a stábból, cinikus, szarkasztikus karaktere mondjuk a leghálásabb is e téren, de a múltja kap egy szép árnyaló töltetet, hogy miért lett ilyen. Kimondatlanul, nagyon diszkréten kapja meg előélete az utolsó darabkáját, úgy, hogy a szülő értse, de a gyerek ne (feltétlen).

Viszont ezekkel az egyértelmű piros pontokból sajnos ki is értünk, innentől a legjobb dolgok is már csak legfeljebb átlagosak. Jack Black pl. 5 perc alatt szórakoztatóbb (és metább) volt a Libabőr 2-ben, mint itt, holott a karakter abszolút feküdne neki, de amikor Blanchett nincs a színen, sajnos egy dzsungel helyett a szürkeségbe olvad csak bele. Ez a kissrácra is vonatkozik kicsit, de ott a szüleit elvesztő, idegen, rejtélyes házba és új iskolába kerülő Lewis érzéseihez passzol. Sokkal jobban, mint egy picit kiégett ex-sikeres, de gyámját felvidítani, tanítani akaró szórakoztatóipari személyiséghez. Kyle MacLachlanről meg csak annyit, hogy maximum a vetítésen is ott lévő Kautzky Armand szinkronja miatt marad emlékezetes…

És igen, az a fránya humor, ami elképesztően jól muzsikál az oltogatások során, de nem egyszer átesik a ló túloldalára: a mindig becsináló bokorból/sövényből nyírt megelevenedő szárnyas oroszlán poénja először még jó volt, sőt az első alomtálas említésnél is, de sajnos kétszer ennyiszer előkerül. Vagy ott vannak a szintén megelevenedett hányó tökfejek. Itt, ezen a ponton a Libabőr 2 bizony köröket ver a Végzet órájára: nem elég, hogy nem alacsonyodik le a gagyi altestiségbe, pont a kifaragott tököknél találkozhatunk a film egyik legjobb poénjával. A kellemetlenül infantilis gyerekhumorra azért szerencsére néha jut valami sírva röhögős (a mankós srác) és okosan kezelt (a mit tud vajon egy varázsló autója, ha fotel is él? kérdéskör) geg, de sajnos ez így nagyon felemás. Zseniális beszólogatások ide, vagy oda.

Rendezésileg Eli Roth azért megtett pár dolgot, hogy a 12-es karika tényleg indokolt legyen. Komoly ijesztés nincs ugyan a filmben, de a mögöttünk lévő sorban egy sötét folyosós, kakukkos órás „jumpscare” pillanatnál egy kissrác odasúgta szüleinek: „hát én is megijedtem!”. A szülői, vagy nagytesós felügyelet melletti célközönségnek tehát az alkotás garantáltan működhet, de ez éppúgy igaz a Libabőr 2-re is. Ami ugyan kevesebb egy Cate Blanchettel és több egy lezáratlan végkicsengéssel, de kevesebb az undorító poénokban is.

A Végzet órája egész jól összerakott előzetesénél tehát kevesebbet ad és bár vannak erényei, amik miatt megérheti a jegyet, ha a gyerek valamit mozizni akar a témában, akkor döntse el az előzetesek alapján. 17 felett igazából tökmindegy: egyik sem bánt, de míg a Libabőr 2-ről tudtuk, hogy egy hirtelen összerakott, keveset vállaló/ígérő alkotás (és ehhez megfelelő hozzáállással tökéletesen tartja magát), addig a Végzet órája nagyobbat markol, de csak picit sikerül többet megtartania, mint múltheti műfajtársának. Ez tehát csalódáskeltőbb, de objektíve nézve mint film, még mindig jobb. Minden rosszul elsült poénja ellenére is.

A maradék 11 kötetet mindenesetre valószínűleg nem fenyegeti egy ideig az adaptálás lehetősége, a film szép kerek lezárása után pedig legalább nem marad bennünk egy olyan tüske, amilyen a Libabőr 2 cliffhangere után.

Legalább. De van másik…

(A stáblista elejét érdemes kivárni, egy vicces kiírás a film egyik legjobb poénját tartalmazza!)

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Naomi Watts lesz a Trónok harca spin-off sorozat főszereplője
Következő cikk Aki megtalálja mind a 300 utalást a képen, az a filmrajongók királya