Van egy tévhit. Ez a tévhit behálózza hétköznapjainkat. A boltba menet az utcán, a buszmegállóban várakozva, a buszon ülve, a kocsmában és értelmiségi közegekben egyaránt, de napjainkban leginkább a kommentdimenziót hatja át, s mint tévhit, terméketlen marad, a fanyalgáson kívül nem sok témát szolgáltat. Tévhitünk a következő: minden kötet alapú mozgóképes feldolgozás házasságon kívül született. Pedig aligha találunk manapság filmes berkekben olyan meghatározó kulturális szereppel bíró tényezőt, mint az adaptálás.
Általában a fogyasztók és a fanok, sőt még a szakma is egyetértően vélekednek arról, melyik adaptáció egyszernézős, és melyik után nyalhatjuk meg elégedetten mind a tíz ujjunkat. Az adaptációk mindig kockázatot vállalnak, hiszen a nézők többsége úgy lép be a mozgóképi forma és elbeszélés keretei közé, hogy azokat – korábbi olvasmányélménye miatt – nem tudja helyén kezelni. Ennek legfőbb oka, hogy az olvasás cselekvéskomplexitást biztosít (tudatos beavatkozás), aktív részvételt, ami a szöveg terében adott, a vászon előtt viszont nem csupán visszaszorul, az esetek többségében megszűnik létezni. Az olvasó, aki az imént még üres helyek révén maga dönthette el, milyen színű dzsekit hordjon kedvenc szereplője, hogy fessen kedvenc helyszíne, milyen hangok domináljanak a háttérben, beül a moziba / leül otthon a tévé elé, és nézővé válik. Ahogy a szó is közvetlenül magán hordozza a jelentést, többé nem az aktivitás lesz az érzékelő személy elsődleges lehetősége, mindent, amivel találkozik, elsősorban csak „elszenved”. Azt, ami történik, nem alakítja többé – megszűnik a szabadság, ami a nézőt rögtön morális problémákhoz vezeti, mert előzetes élményei és elképzelései nem nyernek igazolást.
Ennek a berögződésnek a gyökereit legkézenfekvőbb az irodalom (és a művészetfelfogás) hagyományaiban keresnünk. Az irodalmi folyamatban nagyon sokáig kitüntetett szerepe volt a szerzőnek. Amikor az irodalommal való foglalatoskodás – mai értelemben – tudománnyá kezdett alakulni, akkor az a tendencia volt uralkodó, hogy a szerzői életrajzból közelítettek a mű felé. Persze nem csak ez, a kicsit korábban megjelenő zsenikultusz is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy még a 21. században is keményen érezzük a dogmát, amely szerint a szerzői szándék megkerülhetetlen, megkérdőjelezhetetlen – ez nagyon erősen beleivódott a befogadási szokásaink alapkódjaiba. Gyakran olyan előítéleteket generál a már előzetesen ismert szerzői életmű és könyvélmény, ami nem hagy bennünket elvonatkoztatni a moralizálástól, s ez befogadhatatlanná teszi a filmet, ami az esztétikai ítélethozás során is negatív irányba determinálja a feldolgozás értékét/minőségét, mert felborulnak az elvárási horizont arányai: az esztétikum értékmérője rajta kívül álló dolog lesz, a néző önálló etikája határozza meg.
Viszont egy adaptáción sem kérhetjük számon joggal, hogy a tudat alatt is működő zsenikultusz miatt a szövegvilág puszta képi reprezentálását szolgáltassa. Egyrészt józan ésszel is beláthatjuk, hogy annak semmi értelme nem lenne, a film nem tudna önálló esztétikai értéket felmutatni, nem lenne tétje a kötethez képest, ennél rosszabbul pedig aligha járhatnánk mi nézők. A másik – ugyancsak magától értetődő – ok, hogy vannak dolgok, amikre a szöveg képes, és amikre a film nem, de vannak dolgok, amikre a film képes, és a szöveg nem, két eltérő formanyelvről beszélünk, amiknek izgalmasabbak a különbségeik, mint a hasonlóságaik. Épp ezért az alkotók számára a „fejlesztés” a legjárhatóbb út, amikor feldolgoznak egy könyvet, az adaptációnak nem célja „szobrot állítani” az adaptált mű szerzőjének.
A „fejlesztés” azért kitüntetett módszer, mert minden adaptációnak meg kell ugrania egy komolyabb feladatot, röviden összefoglalva: a művészetnek, így a filmnek is, ami átdolgoz/feldolgoz, reagálnia kell annak a kornak a kihívásaira, amelyikben épp készül. (Jóllehet, ez nem csak az adaptációkra igaz, hanem nagyobb franchise-okra is, pl. Star Wars, ahol mondjuk az első és a legutóbbi epizód között a mi valóságunkban már csaknem negyven év telt el…) Az alkotást bizonyos elemeiben úgy kell összeállítania a készítőknek, hogy az belehelyezkedjen az aktuális kor szellemébe – így tud idomulni az adott film a hétköznapi befogadói elvárásokhoz, így válik értelmezhetővé, értelmessé és érdekessé a jelenében. Az adaptált mű hagyományának a kódjaival viszonyt kell ápolnia, de azokat átvéve nem az a film feladata, hogy újra megmutassa őket, hanem hogy produktívan elhelyezze azokat a jelenben – ez a produktivitás pedig nem opció, ha reprezentációs szándékok vonalán működne.
Szükséges tehát, hogy az adaptáció párbeszédet folytasson az adaptált művel, de épp ebből adódik az, hogy szelektálnia is kell belőle, a szelektálás miatt pedig esetenként újra-szerveződhet a narratíva. A jelen miatt szorul bővítésre, vagy szűrésre (pl. ha sokat változott azóta a társadalmi berendezkedésünk) – ez az, ami miatt mostohán ítéljük meg a könyvek filmes feldolgozásait, ugyanakkor ez az is, ami miatt a film önállóan válik érvényessé, amiért tétje lesz a létrejöttének. Ekképpen működik az adaptáció fontos kulturális cselekvésként: hiszen a könyvek térnyerése világszinten közel sem olyan gyors és sikeres, mint a filmeké, ezáltal az adaptáció végső soron nem azt a célt szolgálja, hogy a másolással bővítse kultúránkat, hanem hogy rámutasson a kultúra és a jelenvaló társadalom vonatkoztatási pontjaira a különbözőségei révén.
