Extrán korhatáros filmek avagy nyugdíjasok a moziban


A MEGTALÁLT GENERÁCIÓ

A megváltozott életmód, a fejlődő tudomány, a társadalmi szerkezet átalakulása miatt kitolódott az átlagéletkor, és a korábban idősnek nevezett korosztály tagjai egyszerűen szólva fiatalosabbak. Egy mai hetvenes közel sem olyan, mint egy harminc évvel ezelőtti hetvenes. Aktívabb életet él, és ha nem is bulizni vágyik, de feltétlenül magasabb benne az igény a kikapcsolódásra.

Hogy ezt pontosan mikor ismerte fel Hollywood, nehéz lenne megmondani, de napjaink szenior-film dömpingje bizonyítja, hogy valamikor igenis felismerte. A mai hetvenesek szerelembe esnek, munkát vállalnak, problémát oldanak meg. Gazdaságilag is pont olyan teljes jogú tagjai lehetnek a társadalomnak, mint húsz évvel fiatalabb embertársaik. Vagyis nem csak, hogy illik a szépkorúak számára filmet gyártani, hanem egyenesen kötelező. Sőt, megéri. Róluk és nekik.

Szóval, ha azt gondoltátok, hogy a következőkben azokról a mozis méltatlanságokról lesz szó, amelyekben egész életműveket rombolnak szét saját kezűleg az egykor szupersztár státusszal rendelkező idősödő színészek, akkor fájdalom, tévedtetek. Nem arról lesz szó, miért vállalt szerepet Robert De Niro a Nagyfater elszabadulban. Erre valószínűleg úgysem találnánk mentséget.

Cikkünk olyan példákat sorol, amelyben a méltósággal, vagy éppen a némi humorral kezelt öregedés az alkotók reménye szerint nem csupán üres frázis.

Sokáig az is kockázatos volt, ha egy negyvenpluszos színésznővel akartak romantikus filmet készíteni. (Nyilván többek között ez vezetett ahhoz a kétségbeesett küzdelemhez, amit negyvenpluszos színésznők vívnak, és amelynek az arcuk esik áldozatul. De ezt most hagyjuk is, mert túl szomorú történet, és messzire vezetne.)

Jane Fonda a róla szóló életrajzi filmben arról beszélt, hogy eredetileg az ő neve merült fel, amikor partnert kerestek Robert Redford mellé a Törvényszéki héják című filmben, de az alkotók végül úgy döntöttek, túl idős a szerephez, és főleg Redfordhoz. Ahhoz a Redfordhoz, akihez a Mezítláb a parkban című komédiában még persze nem volt túl idős. Hiszen egy évvel fiatalabb is nála. A bírósági drámában végül Debra Winger szerepelt, aki bár nagyon bájos jelenség, közel nem egy súlycsoport a férfi főszereplővel.

Fondát később még összehozta a szerencse – és főleg Sydney Pollack – egykori partnerével A Las Vegas-i lovasban, ahol, úgy fest, már nem volt gond a kora. Sőt, a sors egy időskori szereppel is kárpótolta újfent Robert Redforddal a Milyen hosszú az éjszakában, amely persze nálunk nem került moziba.

Abban, hogy az idősebbeknek/idősebbekről szóló filmek létrejöhetnek, persze az is segít, hogy alkotóik is jobbára az említett korosztályhoz tartoznak.

Kezdjük mindjárt Nancy Meyers-szel, aki együtt öregszik figuráival, és azok problémáival.

A közepes romkomok királynője főleg azért nem tud mellé lőni, mert olyan színészekkel dolgozik, olyan díszletbe állítja őket, és olyan mese-életet rajzol köréjük, hogy a néző észre sem veszi, hogy a semmit nézi, de a film végére jó eséllyel kisimulnak a ráncai. Ki ne szeretné azt nézni, hogy Meryl Streep forró, csokis croissant-t süt hangulatfényben, egy olyan konyhában, ahová sokan beköltöznénk?

Meyers íróként mindig is a könnyed szórakoztatás híve volt. Az ő tollából való a Holiday, vagy a Zűr bajjal jár. Pedig írt ő egy Benjamin közlegényt is, ami Oscar jelölésig vitte, de az ilyesmit kevesebben nézik (pedig azért az sem egy Tarr Béla), meg nyilván több is vele a meló.

2003-ban a Minden végzet nehéz csupán az első lépés volt, de bizonyos szempontból úttörője lett a szenior-film „műfajának”. Ebben a filmben még az időskori párválasztás problematikáját akarta kibontani. Nevezetesen, miért csak a férfiaknak jár fiatalabb partner, illetve miért szólják meg azokat a korosodó nőket, akik náluknál fiatalabb férfival kezdenek? És bár egy rövid románcot engedélyezett női figurájának a fiatalabb jelölttel, végül, hogy mindenki megnyugodjon, az idősebb férfi mellé sodorta. (Ezzel a receptszerű megoldással szakít egyébként az Anyád lehetnék című vígjáték, amely bevállalja az idősebb nő-fiatalabb férfi párosítást.)

Nancy Meyers hat évvel a Minden végzet nehéz után talán már tisztábban látta, hogy az idősebb korosztálynak szóló filmeknek sem kell feltétlenül igazságot szolgáltatniuk, elég, ha szórakoztatják az említett korcsoportot, és annak mindennapi problémáival foglalkoznak. Ami persze szükségszerűen más, mint a harmincas generációé, de mivel a Meyers-művekről van szó, ahol mindenki szép és gazdag, nem az SZTK-ban való sorban állás témáját dolgozza fel továbbra sem.

Az Egyszerűen bonyolult ki nem mondott korú, de feltehetően 60 körüli emberek életéről, szerelemeiről szól. És igen, megjelenik benne a fiatal csajt utáljuk-e kérdése, de sokkal kevéssé hangsúlyosan. Azt meg csak csendben jegyezném meg, hogy a történet szerint a Meryl Streep alakította női karakter vélhetően egyidős az Alec Baldwin játszotta ex férjjel, habár Baldwin 9 évvel fiatalabb Streepnél. Ez egy kedves ajándék Meyers-től az e korosztályba tartozó női nézőknek, amely figyelmességet a műfajt kiteljesítő alkotók tovább is visznek majd. (Lásd: Könyvklub)

És mivel annyira bevált a közegválasztás, Meyers következő filmjében már kifejezetten a hetvenes, és még mindig aktív korosztály problémáit dolgozta fel. A kezdőt, bár jó indulattal is csak közepes filmnek mondható, a történet első húsz perce miatt érdemes megnézni. Merthogy az idős De Niro képes a populáris műfajban is nagyot alakítani anélkül, hogy hülyét csinálna magából. Újra kérdem: Miért kellett a Nagyfater elszabadul? Bocs, most már tényleg lejövök a problémáról.

Diane Keaton számára a másodvirágzást mindenképpen a szenior-filmek hozták el. A már említett Minden végzet nehéz után jött az igen kellemetlen Szerelem a végzetem Michael Douglas-szel, majd a Könyvklub, azt követően pedig idén a Pompon klub.

A Szex és New York szellemiségét az idősebb generációra továbbörökítő Könyvklub a Meyers-féle minden idősebb nőnek jár egy fiatalabb pasi elvet valósítja meg azzal a csavarral, hogy a korkülönbség tényét elhazudja. Valójában úgy kell tennie a nézőnek, mintha nem venné észre, hogy Jane Fonda idősebb Don Johnsonnál (jó, jó, jár neki a Redford fiaskó után), vagy hogy Diane Keaton és Andy Garcia nem egyidős. (Garcia különben lassan állandó megoldás lesz, ha idősebb színésznőnek kell partnert találni, ahogy ezt a Mamma Mia második része is bizonyítja, ahol Cher szerelmét játssza. És igen, ott is ő a fiatalabb.)

A Pompon klub már egy kicsit más eset. Nyilvánvalóan a Könyvklub sikerét meglovagolva kerülhetett moziba, habár teljesen más célokat tűzött ki. És még ha műanyag figurákat látunk is műanyag szituációban, és a drámai vonalat hollywoodi módra egy kanál cukorral küldi le a néző torkán az alkotó, meg aztán nem is lett jó film úgy összességében, legalább nem azt akarták vászonra vinni, hogy hetven felett is a szerelem a válasz mindenre.

A fenti példák alapján persze könnyen gondolhatnánk, hogy a szenior-filmek, ahogy a romkomok is, elsősorban a női nézőknek szólnak, de nyugi, nem így van. Elég csak a Last Vegasra gondolni, amelynek ha fel kellene elevenítenem a cselekményét, valószínűleg nagy bajban lennék, de a lényegre emlékszem: Michael Douglast, még az Elemi ösztön után 20 évvel is nagybetűs férfinak adják el, aki simán elvehet(ne), egy lánya korú nőt, de győz az igazság (spoiler!): a saját korosztályát választja. Juhéé! Ugye ti is megkönnyebbültetek?

A film cukisági faktorát pedig azzal igyekeznek növelni, hogy Douglas mellett a korosodó Morgan Freemant, Kevin Kline-t és Robert De Nirót is látjuk. Azzal az alapproblémával meg igyekezzünk nem foglalkozni, hogy egy tízes skálán mennyire is megalázó, ha egy idős embert a kora miatt használ cukiság tényezőnek egy film, elfeledkezve arról, hogy ő is volt fiatal.

Nagyjából amúgy ezzel van dolgunk a Vén rókák esetében is, ahol Michael Caine, Alan Arkin és ismét Morgan Freeman kalandjait kell azért bájosabbnak találnunk, mert a nyolcvanat verik felülről. Az alkotó akarata ellenére elvonja a figyelmet arról, hogy színészek, és arról hogy még mindig férfiak.

Hogy idős figurák életét, mindennapjait könnyed, akár a jóval fiatalabb korosztály számára is élvezhető módon mutassanak be, nem amerikai találmány. A brit filmipar éppúgy kivette belőle a részét a kezdetekkor is. Persze sokszor emberközelibb, vagy az európai szem számára hitelesebb módon.

A Felül semmi pontosan azt a jólfésültséget ignorálja, amelyből a korábban említett Nancy Meyers filmek építkeznek, ezáltal működtetni tudja a sztoriból fakadó humort, és sokkal mélyebben képes átadni a benne rejlő drámát. Az különben egy érdekes jelenség, ha a két világot összehasonlítjuk, hogy az ebben a filmben szereplő hölgyek inkább középkorúak, mintsem idősek, mégis – talán a filmbéli vidéki közeg miatt – éltesebb korú benyomást keltenek, szemben Meyers figuráival, akik az elvárhatónál fiatalosabbak, habár ők a korelnökök.

A Kvartett – A nagy négyest is a koraiakhoz sorolnám, hiába 2012-es a filmfeldolgozás. Az eredeti színdarabot ugyanis 1999-ben mutatták be. A Dustin Hoffman rendezte keserédes moziban persze már egy speciálisabb világot látunk, hiszen egy idősotthonban játszódik – még ha luxus intézményről van is szó. Itt már kell a történetbe egy közös cél, amely a megoldás felé sodor, és főleg nagyobb képzelőerő a néző részéről, hogy elhiggye, az élet szép.

A Keleti nyugalom – Marigold Hotel viszont már az amerikai receptet használja: nagy nevek (nem csak európai viszonylatban), szerelem és tetszetős helyszínek. A folytatás már inkább hajazott egy olcsó bohózatra, de igyekeztek kárpótolni a nézőket Richard Gere részvételével. Mondjuk úgy, hogy nagyjából sikerült.

Celia Imrie kábé arra a sikervonatra tudott felszállni, amire Amerikában Diane Keaton. A szenior-filmek szinte állandó résztvevője. Benne volt a Felül semmiben, mindkét Marigold Hotelben, és a szintén a kategóriába tartozó Táncterápiában is. Utóbbi már komolyabban veszi a drámai vonalat, viszont épp ezért tudjuk jobban átérezni, akármelyik generációhoz tartozunk is.


Az öregedés persze – ahogy mondani szokták – nem csak játék és mese, és egyes filmesek úgy döntenek időről időre, hogy ezzel szembesítik a nézőt, és nem kenik el a valós problémákat.

A Vénusz (amelyért kétségkívül Peter O’Toole-nak Oscar-díjat kellett volna kapnia) arra vállalkozik, hogy egy koros színész hattyúdalát mutassa be. A szívbemarkoló őszinteséggel megírt, és eljátszott karakter emberi mivoltát szinte csak gyengeségein keresztül látjuk, ezáltal – tök mindegy hány éves – a néző magára fog ismerni. A vágy, a szerelem, a karrier csendes kimúlásának elbeszélése egy színleg mindent feladó, de legbelül kamasz vehemenciával remélő férfi történetén keresztül.  

A Vénusz pont azért gyönyörűen fájdalmas, mert bár kapod sorra a gyomrosokat, egy olyan egymásba kapaszkodást fest le, amely egy egészen katartikus élményhez vezet.

Na, épp ez marad el például az Örömjárgányban. A Helen Mirren és Donald Sutherland főszereplésével készült dráma nyilvánvalóan azzal a céllal született, hogy az időskori fájdalmakat és nehézségeket ne szépelegjük el. Ezt a vállalást túl is teljesíti. A néző csupán a gyötrelmet kapja, feloldozást nem.

Talán egyszer együtt kéne kávéznia az Örömjárgányt jegyző Paolo Virzínek és Nancy Meyers-nek, és közösen összehozni egy filmet, amelyben úgy tartanák meg a könnyedséget, és úgy hoznák be a realizmust, hogy közben még élvezze is a néző.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Will Smith Budapest utazó nagykövete lett, főleg ezzel az emlékvideóval
Következő cikk Joker - kritika