Terror: Gyalázat – 2.évad kritika


Terror: Gyalázat (The Terror: Infamy) készítők: Max Borenstein, Alexander Woo, szereplők: Derek Mio, Naoko Mori, Shingo Usami, George Takei, Cristina Rodlo, amerikai-japán misztikus antológia sorozat, 42 perc,2 évad, 20 epizód, (2018 – )

Átkozott szellemek

A Terror első évada igen sok elismerést váltott ki, mi is nagyon szerettük, így kérdéses volt, hogy ez az antológia jelleg mennyire lesz sikeres a későbbi évadoknál. Idén egy teljesen más készítő és szereplőgárda kalauzolt el minket az autentikus japán hangulat és a második világháború elhallgatott szörnyűségeibe, amit a természetfeletti kísértet csak még dermesztőbbé tett. Emlékezetesre nem, de hangulatában nagyon is markáns évadra sikerült a második nekifutás.

A történet a II. világháború eddig eltitkolt szörnyűségeit mutatja be, ahol a Pearl Harbor után jó pár évre integrálótáborokba zárták a japán bevándorlókat és az amerikai-japán ott született embereket is. Mindig csak az amerikai hadifoglyok voltak a nyilvánosság előtt, azonban most kicsit megismerhetjük a másik oldal szörnyű kirekesztettségét is. A történetben egy japán család áll a középpontban, kiknek gyermekei már itt születtek és nőttek fel. A főhős, Chester Nakayama igazi amerikai életét éli az 1940-es években: egyetemre jár, imádja a fényképészetet és van egy tiltott szerelem is az életében Luz személyében, aki gyermeket vár tőle. Mindeközben jönnek az integráló tábor borzalmai és ennek tetejében egy vándorló szellem is megkeseríti a család életét, aki mindenkit megöl, aki akadályozni merészeli a beteljesülését.

A történetben a japán hagyományokat ábrázoló szál a legizgalmasabb és a legérdekesebb. A legenda szerint ugyanis ebben a kultúrában léteznek olyan nyughatatlan szellemek, amik a haláluk után itt maradnak és képesek a céljuk elérése érdekében megkísérteni más személyeket. Fizikai formájuk a legtöbb esetben női alakot ölt, hosszú fekete hajuk van és fehér kimonót viselnek. Őket yurei-nak nevezik. Egyébként ez a legismertebb szellem nem csak Japánban, de a világon mindenhol. A kör és Az átok lánykísértetei is yurei-ok. Chester áll ennek a szellemnek a célkeresztjében, ugyanis a múltja, az édesanyja titkai és a család sorsfordító eseményei mind-mind kihatással voltak arra a személyre, aki ebben a szellemnek a képében visszatért, így az évad elején felvázolt amerikai-japán válságból a végére egy nagyon súlyos családi dráma válik.

Az mindenképp csalódás a megvalósításban, hogy láthatóan nagyon igyekeztek valódi japán horrorokra jellemző brutalitást belevinni, mert vannak benne látványos belezések és izgalmas torzulások, viszont látszik a bátorság hiánya, mivel valószínűleg nem akarták megbotránkoztatni az amerikai közönséget, hiszen ők nincsenek hozzászokva az Onibabához és társaihoz. Így bár maga a képi világ nagyon igényes, nagyon jók a jelmezek, a keleti atmoszféra és a II. világháborús környezetábrázolás is, de a horrorelemek olykor esetlennek és óvatosnak tűnnek és csak a vége felé válik kicsit bevállalósabbá.

A történet és a drámai szálak a szereplők között, valamint az ezt mozgató kémia is csak a végére kerül a helyére, mindenkit csak ezután tudunk megkedvelni igazán és szurkolunk is értük. A szereplők nagyon jók és igazán illik ehhez a témához és közeghez a rengeteg japán szöveg, amit szerencsére nem szinkronizáltak le sehol, hanem meghagyták a maga puritán formájába. Maga a nyelv egyébként is fontos eleme a történetnek, ugyanis itt a mexikói vonal behozásával és az ottani hagyományok bemutatásával előkerül a spanyol is, így a japán, az amerikai és a spanyol nyelvek keveréke baromi hangulatossá teszik a szertartásokat, ráadásul nagyon hitelesek is így. Ezek a legendák, a túlvilágra való látogatás és a bosszúszomjas szellemlények meséi mind ezen kultúrák és hagyományok részei. Nagyszerű belelátni ezeknek a rituáléknak a valódiságába, mivel bár természetesen fikciós sorozatról beszélünk, de minden ilyen jellegű ábrázolást igyekeztek megőrizni hiteles formában.

A történelmi vonal, ahol megmutatták a táborok rasszista és kirekesztő mivoltát, sajnos így kevesebb hangsúlyt kapott, leginkább csak a téma miatt volt fontos behozni ezt a korszakot a sorozatba. Az elején igen nehezen indul be, aztán fokozatosan egyre nagyobb tempóra vált ez az évad, aminél nagy kár, hogy tíz rész után abbamarad, hiszen még jó pár résszel talán a karakterek közti kapcsolatokat is tökéletesebbre tudták volna dolgozni. Így is egy nagyon hangulatos évadot kaptunk, egy csipetnyi japán horrorklasszikussal, viszont a visszafogott vizuális brutalitás miatt nem vált maradandóvá.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Drakulics elvtárs - kritika
Következő cikk Majdnem Martin Scorsese rendezte a Jokert, amit figyelemre méltónak tart