Dracula 1. évad – kritika


Dracula, készítők: Mark Gatiss, Steven Moffat, szereplők: Claes Bang, Dolly Wells, Corrina Wilson, Matthew Beard, Morfydd Clark, John Heffernan, angol misztikus horror, 90 perc, 1 évad, 3 rész, 2020

Egy legenda megtépázása

Pedig olyan ígéretesnek indult ez a projekt, mivel az a Steven Moffat és Mark Gatiss ültek az írói székben a Draculának, akiknek a Sherlock sorozatot és a Doctor Who legjobb részeit is köszönhetjük. Épp ezért akkora csalódás, hogy a nagy reményekkel szemben az első rész zsenialitását az utolsó rész olyan szinten lerombolja, hogy már csak rossz szájízzel tudunk emlékezni erre az feldolgozásra, ahol kb. századjára a vámpírok hercegét, Draculát helyezték a középpontba.A sorozat felépítése a Sherlockhoz hasonlóan három másfél órás epizódból áll, amit a Dracula esetében még inkább érdemes külön vizsgálni, hiszen a részenkénti minőségi változás annyira szembeötlő, hogy képtelenség egybe venni az egészet. Sajnos megint tipikus példáját láthattuk annak a malőrnek, hogy amíg a tökéletes irodalmi alapanyag – ez esetben Bram Stoker novellái – megvannak, addig minden szép és jó, azonban mikor már saját kútfőből kéne dolgozni, akkor megbukik az írógárda (ez történt a Trónok harcánál is). Kifejezetten nyerő koncepció a klasszikus Dracula történetet elővenni, ugyanis a hibátlan atmoszféra, az ódon transzilvániai kastély, a pestis szimbolikája – ami az eredeti történet alapja is volt – nagyon jól keverték az első, 1922-es Nosferatu és az 1931-es Dracula stílusát, amiben a grófot elsőként ábrázolták jóképű arisztokrataként, ráadásul a mi csodás színészünk, Lugosi Béla megformálásában történt mindez.Az első rész remekül kezd, rögtön a közepébe vágva, ahol az eredeti történet főszereplője, Jonathan Harker, egykori ügyvéd meséli két apácának egy budapesti kolostorban, hogy hogyan szökött el a gróf karmai közül. Nagyon jó ez a dinamika, amit a flashback részek és a jelen közti kapcsolódás ad, hiszen minden egyes mozzanattal sikerül közelebb kerülni ahhoz, hogy mégis milyen lény ez a vámpír és mit tesz az emberekkel. A rész végi csattanó is fenomenális, ami még inkább bizakodásra ad okot, hogy folytassuk a második résszel.
Ez is egy jól ismert történetet mondd el egy klasszikus Agatha Christie formában, ahol az Újvilág felé tartó hajón, amelyiken Dracula is utazik, rejtélyes gyilkosságok történnek és a tettes köztük van. Természetesen nem nehéz kitalálni, hogy Dracula lakmározik önfeledten az utasokból, viszont még inkább előjön a kor – még mindig az 1890-es években járunk – mindenféle pikantériája, kezdve a nemzetiségi ellentéteken át egészen a betegségekig. Az első részben ügyesen használt csavart még itt is sikerül fenntartani, viszont érezhető, hogy Dracula karakterét egy ösztönlény szintjénél már nem képesek tovább árnyalni, pedig egyrészt a gróf a mitológiában egy igen tanult és sokoldalú figura volt, másrészt az a dán származású Claes Bang-re osztották a szerepet, aki már A négyzetben, A viszonyban és A hídban is bizonyította, hogy mennyire megnyerő és remek alakítást tud nyújtani.A harmadik rész már a jelenünkben játszódik, ahol minden zátonyra fut. A logika, a mitológia, a nehézkes poénok és az erőltetett fordulat, ami az első két résznél remekül működött most mintha arcon köpné a korábbi megfontolt és meglepetésekkel tarkított történetet. Ekkorra már az elmeséléses ábrázolás is abbamarad, ahol két ember beszélgetéséből derül ki, hogy mi történt a múltban.A sorozat innentől és így visszamenőleg is tele van olyan logikai buktatókkal, amiket nehéz spoilermentesen elmesélni, de megpróbálok.
A harmadik részben hangsúlyos dramaturgiai eleme van egy intézetnek, ahova Dracula bekerül, viszont a rész felénél mintha soha nem is lett volna. Miért toboroztak oda fiatalokat? Kik voltak azok a gyerekek? Mit vizsgáltak? Utána pedig puszta lőporpuffogtatások voltak azok az indokok, amik szerint Dracula nem úgy viselkedett fizikailag bizonyos behatásokra, ahogy az a „nagy könyvben” meg van írva. A sorozat egy pontján konkrétan elkezdték sorolgatni azt, hogy a vámpírságról mégis miféle legendák terjengenek és ezekre Dracula hogy reagál. Egy vámpírokról szóló disszertációnak lehetünk tehát tanúi, ahol a frappánsnak tűnő, időugrós megoldás megbukik és egy olyan mindfuck lezárást kap, hogy nem győzünk értetlenkedni a képernyő előtt: „De hát mostantól már ő lehetne a világ ura ezzel a képességgel, miért tenne ilyet?”Ki szeretnék térni arra az erőltetett píszi mozgalomra is, ami sajnos nem csak ennek a sorozatnak, hanem mostanság mindegyik – lásd. Vaják – esetében zavaró. Mégpedig a történelmi hitelesség kárára szerepeltető nemzetiségi szereplők. Ugyanis nem valószínű, hogy 1897-ben, egy budapesti kolostorban afroamerikai és ázsiai apácák akár freskók formájában is előfordultak volna. Értjük mi, hogy miért vannak ott, de ez sokat hozzátesz az élményhez, ráadásul negatív értelemben, és ez nem azért van, mert rasszisták lennénk vagy nagyon kelet-európai felfogásúak, pusztán realisták és a történelemhez még alig értőknek is feltűnne ez a fajta erőltetett menet, nem beszélve a második rész fekete szereplőjéről, aki bár kap némi oltást a hajó fedélzetén, mégis nemesi ruhában utazik, ami szintén nem fordulhatott volna elő az adott korban.

Azonban ennél sokkal nagyobb gondok vannak a Draculával, hiszen a kezdeti remek koncepció standard lejtmenetet produkál a három rész során. Még az sem volt zavaró, hogy Van Helsing nő lett (ezt is betudjuk a polkorrektségnek), akinek egyébként a legjobb pillanatokat köszönhetjük a sorozatban, mivel Draculával közös jelenetei a legszórakoztatóbbak voltak. Viszont Moffat miatt még nagyobb csalódás, nagyon sokat vártunk, reméljük a következő produkciója visszatér a Sherlock első két évadásnak minőségi szintjére.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Netflixen átnéztek, meglepetések a 77. Golden Globe győztesei között
Következő cikk Timothée Chalamet lesz Bob Dylan és a filmet James Mangold rendezi