Richard Jewell balladája – kritika


Richard Jewell balladája, rendező: Clint Eastwood; szereplők: Paul Walter Hauser, Sam Rockwell, Jon Hamm, Kathy Bates, Olivia Wilde, Nina Arianda, Ian Gomez; amerikai krimi/életrajzi dráma; 2019, 131 perc (12)

Bombahír

Az 1996-os atlantai olimpia idején a város egy fesztiválhelyszínként működő parkot is átadott, mely természetesen már az ötkarikások alatt fogadta a sportokat kevésbé, de a zenéket annál jobban kedvelőket. Tökéletes alkalom volt ez egy amolyan “tipikusan átlagos” amerikai terrormerényletre, azonban Clint Eastwood messze nem csak erről akar mesélni: München 2 helyett kapunk egy személyes drámába torkolló nyomasztóan erőteljes krimit a megkérdőjelezhető média-, és kormánymódszerekről.

Nem feltétlen egyszerű az újságíró dolga, mikor egy olyan alanyról kell írni, melyben a szakmát mindenhogy, csak nem pozitívan ábrázolják, ugyanakkor a ’90-es évek vázában és eszközeivel Richard Jewell tör… bocsánat, balladája valahol párhuzamba vonható a clickbaittel, az influencervilággal, a közösségi médiában lévő ál/félhírekre hiszékeny átlagemberekkel és a boszorkányüldözésbe hajló, téves kiközösítéssel is, amivé egy idő után a metoo is átment. Mert hát ha valaki fontos azt mondja, az biztos úgy is van. Attól eltekintve, hogy elég szélsőségesen ábrázol a film ezt-azt, fájdalmasan aktuálisan reflektál napjainkra.A prológban a ’80-as évek derekán járunk. Itt ismerkedik meg a különc, a törvényben és a rendfenntartó szervekben fanatikusan hívő Richard Jewell az egyetlen őt emberszámba vevő, bár furán ránéző „öltönyössel”. Amilyen jól elkapták a ’90-es éveket, annyira hat kicsit idegennek ez az 1986 (a játékgépek önmagukban nem elegek). Apróság, nem is ez a cél, de mivel olyan túl sok mindenbe később nem tudok belekötni, ez amolyan kötelező szőrszálhasogatás. A film alapján úgyis gonoszak az újságírók…

Miután Jewellt kirúgják egyetemi biztonsági őr állásából 10 évvel később, a törzshelyéül szolgáló lőtéren egyik ismerőse megemlíti, hogy Atlantában az Olimpia alatt biztos lesz meló, így Richard visszaköltözik ott élő anyjához, akit így koncertekre is be tud juttatni. Közben szép lassan építkezünk, megismerjük a park biztonságáért felelős civil álruhás FBI ügynököt és a helyi legrámenősebb nagyképű riporterlányt, aki mindent képes bevetni egy jó sztoriért vagy exkluzívért. A jól elkapott ’90-es évek forgatagában minden tökély, de a néző már tudja, mi vár rá, a lassú és teljesen hétköznapi eseményeket láttató építkezés pedig a tudatunkkal már átmegy nyomasztó feszültségbe, vihar előtti csendbe (pedig nem az, csak átvernek érzéseink), mikor végre megtörténik a nagy esemény: egy össznépi táncolás a Macarenára!

Eastwood mesterien bánik a hangulattal végig a film során. Akik pedig ehhez asszisztálnak, azok színészei: a központi ötösből igazából csak a pozitív jelzők különböző fokozataival lehetne vitatkozni, hogy ki melyiket kihez köti, de summázva van itt két látványosan emlékezetes, két visszafogottan sziporkázó és egy Oscar-jelölt alakításunk. Kezdeném is mindjárt utóbbival. Kathy Bates eleinte nagyon átlagos szintet hoz (mármint azt, amit jó nézni, de semmi különös), aztán szépen a cselekmény sodrásával jönnek elő a díjszezonra jogosító manírok, a sajtótájékoztató pedig maga a megtestesült jelölés. Bár az Akadémia magyarázata nem kicsit volt megosztó Adam Sandler és Jennifer Lopez kihagyása kapcsán, de Bates egyáltalán nem csak egy kitöltő a mezőnyben JLo helyén.

A két visszafogott alakítás Jon Hamm ügynöke és Sam Rockwell ügyvédje. Hamm egy filmhez kitalált szerepet játszik, aki csak egyszerűsíti a nézőnek a dramaturgiát: lényegében ő és társa képviselik a Jewell-ügyben dolgozott összes FBI ügynököt. Más volt az őr, más hívta be trükkösen kihallgatása, más kutatta át a házat, és így tovább, csak a szereplő kitalált, a cselekmény pedig csupán ott sarkít a valóságon, ahol ezt át kellett kötni, vagy ami – FBI lévén – némileg homályos folt és valamivel be kellett tölteni. Ilyen például Richard nevének kikotyogása is. Ha nagyon rangsorolni kéne, akkor talán Hamm az ötösből kvázi a „legrosszabb”, de az itt inkább csak a legátlagosabbat jelenti. Rockwell ellenben már építkezhetett a valóságból, bár a film annyira nem törekedett (az anya kivételével) a valódi arcok fotórealisztikus eltalálására, de a cselekményen belül mindenki jól működik. Rockwellt csak azért tenném Hamm elé, mert több játékideje volt kibontakozni, de nem ez élete szerepe.

Ellenben Olivia Wilde a bevállalós egoista riporter szerepében már az első jelenetében lefekteti ezt a vad karaktert, akiről amúgy nem írnak ki semmit a film után, de ha az ember rákeres és meglátja, hogy 5 évvel később, 2001-ben drogtúladagolásba halt bele, akkor Wilde játéka hirtelen még hitelesebb lesz. Igen, picit ripacs és igen, kicsit szexista, és sokakat idegesíteni fog, de mégis ő mutatja be az egyetlen valamire való karakterfejlődést, ám a film második felére szinte teljesen eltűnik. Az USÁ-ban továbbá kialakult némi feszültség abból, hogy miként lett megformálva, de igazság szerint a valóságban is voltak olyan homályos foltok, mint a nevet kiadó FBI-os kapcsán, így ez egy amolyan „akár így is történhetett, ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk” szituáció. Wilde mindesetre egyszerű, de pazar!Viszont itt említettem, hogy csak neki van karakterfejlődése. A film legnagyobb hibája, ami miatt nem lesz egy örök klasszikus, az a forgatókönyv, ugyanis a másik négy főszereplőt 1-1 mondatban lehetne jellemezni, és az a mondat a stáblista alatt is igaz marad rájuk. A színészek és a hangulat mentik a menthetőt, de ez elég feltűnő hiba. Ám még talán ennél is nagyobb, hogy csak szélsőségekben ábrázolja a fő mozgatórúgókat az alkotás: az FBI és a média rossz, a Jewell család és az ügyvéd (még válása ellenére is) csak a jó. Nincs átmenet, ami a riporter fejlődése miatt különösen szemet szúr, hiszen az így bár megsüvegelendő, kilóg az egységből.

Szerencsére itt van nekünk Richard Jewell meglehetősen érdekes figurája és a nagyon erős médiakritika. Ugyebár Richard beteges fanatikusa a bűnüldözésnek, az átlagosnál is jobban gyanakodott mindenre, amire a többiek csak legyintettek. Így volt ez a bomba megtalálásakor is, amiért aztán hősként tekintettek rá. Igen ám, de karaktere tökéletes mintapéldája volt a magukat rivaldafénybe vágyó „magányos merénylők”-nek, akikből az USA már sokat látott. Az olaj a tűzre az egyetemigazgató gyanúja volt. Meg a túlbuzgó Kathy Scruggs kisasszony, aki megtudva az infót, már kész bűnbaknak kiáltotta ki leleplező exkluzívjában Jewellt, aki ellen az írás pillanatában még a vizsgálat sem kezdődött el – újabb szerencsétlen véletlen, hogy pont a médiát felrobbantó hír idején hívták be trükkösen az FBI helyi központjába.Túlságosan szerteágazó és mély lesz innentől a mondanivaló, és a fent említett párhuzamok napjainkkal, ezeket meghagyom mindenkinek, hogy felfedezhesse. Nem lesz nehéz, mert elég erősen ábrázolják, lényegében Kathy egy kattintásvadász influencer is lehetne. De szembe jött velem egy érdekes sztori: a hiszti természetesen országos lett, Jay Leno pedig azonnal kicsúfolta Richardot termete miatt és párhuzamot vont az előző hírhedt, olimpiához kapcsolható nemzeti botránnyal, mikor egy másik dagadék elintézte Nancy Kerrigan lábát.

És mi nézők is vonhatjuk a párhuzamot: Paul Walter Hauser ugyanis az a feltörekvő karakterszínész, aki Richard Jewell mesteri eljátszásával (hol az Oscar-jelölés??) végképp kinőtt (már nem fizikailag) abból a skatulyából, mely eddig valahogy úgy hangzott: „tudod, az a dagi, aki hasonlít John Candyre meg Buzzra a Reszkessetek, betörők!ből és az Én, Tonyában eltörte Nancy Kerrigan lábát.” Leno szavai hirtelen kaptak egy plusz iróniát, de innentől tényleg érdemes lesz megjegyezni Paul teljes nevét. Nemcsak, hogy elviszi a hátán a filmet, kihasználva lehetőségeit, jóformán lejátssza minden ismertebb kollégáját. Ha pedig az ember keresgél 5 percet a YouTube-on, akár 14 évvel ezelőtti alig nézett videókra is rálelhet… elég messze jutott innen!

Technikai téren a mozi hozza a díjszezonos kötelezőt: szűk 1 hét után már nincs semmi olyan elem, amit külön ki tudnék emelni, de rossznak sem maradt meg semmi. Nyilván Eastwood neve garancia volt, igazi gyengeség tényleg csak a kissé túlegyszerűsített szkript. A tempó és a 130 perc is indokolt: a felvezetés ugyan hosszú, de tudatos, Hey Macarena!, a tényleges bombajelenettől kezdve szinte biztosan nem ereszt majd el a végéig. Ahhoz túl érdekes, túl jól eljátszott dacára a nem fejlődő karaktereknek és a csak jó és csak rossz ábrázolásnak.

Nem feltétlen a kihagyhatatlan moziélmény definíciója a Richard Jewell balladája, de ezzel mellényúlni se lehet. Otthon mindenkinek ajánlott, moziban, csak ha kifogytunk az aktuális, ténylegesen nagyvásznat igénylő és minket érdeklő filmekből – az 1917 és a Jojo Nyuszi utánra tökéletes, ha jut még rá idő.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 77 éves korában elhunyt Terry Jones, a Monty Python alapítója
Következő cikk Banderas spanyolul tanít, Taika Waititi alszik, Renée Zellweger szteppel