Úriemberek (The Gentlemen), rendező: Guy Ritchie, szereplők: Matthew McConaughey, Charlie Hunnam, Michelle Dockery, Colin Farrell amerikai krimi-akció, 113 perc, 2020. (18)
Halni és halni hagyni
Guy Ritchie visszatér a gyökerekhez, ami igazán üdvözlendő és amiért külön hála, visszahozta nekünk Hugh Grantet. A szinkrontól ne féljen senki, mindenki megkapta a megszokott hangját és teljes átéléssel adta át magát a munkának.
Az amerikai születésű Mickey Pearson (Matthew McConaughey) oxfordi ösztöndíjjal jut el Angliába, hogy aztán London legnagyobb marihuána termesztőjévé váljon. Bár tanulmányait félbehagyja, a brit arisztokráciával életre szóló barátságot köt, ami fizetőképes keresletet és a legfelsőbb körökbe való állandó belépőt jelent. Mikor irtózatosan megszedi magát, úgy dönt, korkedvezménnyel nyugdíjba vonul és elkezdi keresni a lehetőségeket. Elköveti – látszólag – azonban azt a hibát, hogy egy partin nem fog kezet a médiamogul Big Dave-vel (Eddie Marsan), aki felbérli a gátlástalan magánnyomozót Fletchert (Hugh Grant) hogy turkáljon egy kicsit Mickey rovott múltjában. Fletcher egy kisebb vagyont követelve megjelenik Mickey jobbkezénél Raynél (Charlie Hunnam). Úgy érzi, több legyet üt egy csapásra, ha megzsarolja Pearsont, felveszi a pénzt a megbízásért Big Dave-től, a sztorit pedig eladja a legtöbbet kínáló filmstúdiónak. 
Az Úriemberek tulajdonképpen nem más, mint a rendkívül ellenszenves magánnyomozó által elképzelt és Raynek elmesélt forgatókönyve (kinyomtatva is) erről a kalandos életútról és fontszázmilliós meggazdagodásról. A sztoriba újabb és újabb szereplők lépnek be: a feleség Rosalind (Michelle Dockery), az ellenlábas kínai banda feje, a kokainban utazó Lord George (Tom Wu), a Londonban teljhatalomra törő Száraz Szem (Henry Golding), az arisztokrata zsidó üzlettárs Matthew (Jeremy Strong), egy orosz oligarcha és magánhadserege, a Moszad, az Edző (Colin Farrell) és tanítványai, valamint rengeteg rosszfiú, piti bűnöző, drogos és még hosszasan lehetne sorolni. Az ember csak kapkodja a fejét, de aggodalomra semmi ok, a végére minden szépen összeáll. A társaság egyik fele a marihuána piachoz szeretne ingyen, de legalábbis nyomot áron hozzájutni, a másik fele pedig Pearsonnak tartozik örök hűséggel, így rövid időn belül a legtöbbjük neve elé odakerül a néhai szócska. 
Guy Ritchie visszatér a gyökerekhez és egy hullákban és humorban gazdag, fordulatos gengszterfilmet varázsol a vászonra. Ütős zenék, méregdrága öltönyök és autók, ódon brit várkastélyok, unalmukban önpusztító életmódot folytató aranyifjak, igazi külvárosi suttyók, elképesztő alvilági figurák, rengeteg akció, trágárság, szex és vér. Az egyik pillanatban még ez áll nyerésre, a másikban az, soha nem lehet tudni, ki tudja előre a konkurencia lépéseit, ki figyel meg kit, ki követ kit. Kidolgozott karakterek és dialógusok, szórakoztató brit korrajz és társadalomkritika egy gengszterfilmbe ágyazva. Ritchie úgy adja el(ő) az erőszakot, mintha az teljesen természetes lenne az utcákon és valójában igaza van, sokak számára ez jelenti az életet, a dolgos hétköznapokat.
Amitől mégis „szimpatikussá” válik ez az egész, hogy itt is vannak agyafúrt és kifinomult emberek, elvhű és megbízható emberek, olyanok, akik igyekeznek ezt a káoszt nem rászabadítani a világra, hanem a saját berkeken belül elintézni mindent, akik betartják és vasmarokkal betartatják az írott és íratlan szabályokat. Jobban belegondolva tényleg úriemberek ők, akik számára sokat jelent az adott szó, az ígéret, a hűség, a bosszú vagy éppen a megbocsátás.
Ritchie úgy tér vissza a londoni alvilághoz, hogy eredeti stílusjegyeit megtartva – vagyis mindazért, amiért szeretjük – is képes megújulni. Biztosra vehető, hogy a bumfordi, de szerethető figurái szájába adott mondatok hamarosan visszaköszönnek majd a magyar éjszakában.
