Des – kritika


Des, rendező: Lewis Arnold, szereplők: David Tennant, Daniel Mays, Jason Watkins, Ron Cook, Barry Ward, Faye McKeever, brit krimi-dráma mini-sorozat, 3 epizód, 2020. (18)

A csontok hallgatnak…

„Igazából megkönnyebbültem!” – közli Dennis Nilsen (David Tennant – Ki vagy, doki?, Broadchruch) kissé elmélázva. A megdöbbent rendőrök összenéznek és a sokadik cigijükért nyúlnak.

A Des című brit minisorozat nagyjából a tizedik percénél tart, de már le is lepleződött a tettesünk, aki mintha csak kívülállóként elemezné a saját maga által elkövetett gyilkosságait, lakonikus nyugalommal vall be kérdés nélkül – szinte – mindent az elképedt hallgatóságának. Az egész pár, a vízvezeték csövekbe szorult csonttal kezdődött…A skót Dennis Andrew Nilsen – a barátoknak csak Des – 1978 és 1983 között saját bevallása szerint 15 férfit vitt fel londoni lakására, fojtott meg különböző módokon, majd ahogy gyűltek a holttestek, feldarabolta, elégette, de volt, hogy megfőzte azokat. Motivációjára, tetteire – ahogy most a sorozat is bemutatja – igazából nem talált magyarázatot, valószínűleg szeretett nagyapja halála indította el még gyermekként azon az úton, ami először elmagányosodáshoz, majd pedig a gyilkosságok elkövetéséhez vezetett.
Hogyhogy nem tudtuk? – teszi fel a kérdést a Des-ügyet vezető Peter Jay nyomozó (Daniel Mays – Banki meló, Zsivány Egyes) az újságírókkal és a helyi lakosokkal együtt, amikor egyre mélyebbre süllyed a Nilsen által kreált pokol bugyraiba. Elhűlve hallgatja a férfi minden részletre kiterjedő, készséges vallomását a gyilkosságokról, a testek elrejtésének, eltüntetésének módjairól és elsőre csupán ennyi is lenne a dolga, hisz a tettes szinte önmaga oldja meg az ügyet. De bármennyire is együttműködő a vele szemben nyugodtan mesélő, elmélkedő, jelentéktelen kinézetű, vékony, szemüveges férfi – David Tennant hátborzongató módon hasonlít a valódi Nilsenre! –, egy fontos dolog mégis hiányzik a nyomozói sikerhez: az áldozatok neve, személyazonossága! Anélkül pedig nincs valódi, szó szerinti igazságszolgáltatás…Ezen a ponton a néző (is) felteszi a kérdést: ha minden mozzanatra emlékszik Des, hogy-hogy épp az áldozatai nevére nem? Csupán ennyit jelentettek neki a férfiak, fiatal fiúk, akiket a lakására vitt vagy szándékosan titkolózik? Ha igen, mi a célja vele? Valójában tizenöt embert ölt meg vagy csak hazudik, hogy kétes hírnévhez jusson?  És ami a legfontosabb: tudatában volt a tettei súlyának vagy egyszerűen beszámíthatatlan elmebeteg?
A sorozat három epizódja ezek többségére választ ad. Bár tudjuk, hogy egy valóban megtörtént esetet látunk és már rögtön az első percekben lelepleződik a gyilkos, az alkotók akciójelenetek nélkül, csupán az információk adagolásával képesek izgalmas, érdekes krimit tálalni.
A bizonytalanság okozta feszültség mindvégig érzékelhető: mivel a „tettes” csak látszólag informatív, a rendőrség sokszor vakon tapogatózik. A felettesek, a média, az állampolgárok oldaláról is nő a nyomás és egy szenzációt szimatoló – „ezt a világot jól ismerő” – meleg író, Brian Masters (Jason Watkins – A korona) is bekapcsolódik a történetbe. Az ő figurája ugyan tovább árnyalja Des karakterét, de újabb fordulatokat hoz a történetbe egészen addig, amíg végül el nem jutunk a felemás módon lezárt nyomozást követő bírósági tárgyalásig. Itt azonban még nincs vége a meglepetéseknek…A színészek remekelnek: Mays a magánéleti problémáival küzdő, a 23 évnyi szolgálat tonnányi terhét cipelő noir nyomozó elsőre megtört, de az igazságért mindenre képes figurája épp ellentettje Watkins játszotta szerepnek. Míg előbbivel nem túl közlékeny a sorozatgyilkos, addig a nagyvilági, meleg író az, akire a Des lelkében sötétedő pokol valódi súlya nehezedik. Kedélyesnek induló kapcsolatuk lassan veszélyes pszichológiai játszmává válik, ahol lassan a manipulatív Nilsen kerekedik felül: a rendező érdeme is, de elsősorban Jason Watkins játéka, tekintete, arckifejezései azok, amik szavak nélkül rántanak bele az ártatlannak tűnő, kék inges felszín alatt meghúzódó sátáni valóságba.
Természetesen a címszereplőt remekül hozó – valószínűleg még díjak tömegét kiérdemlő – David Tennant játéka az, ami húzza magával a cselekményt. Bár szinte mindhárom epizód alatt csak székben ül, dohányzik, sztorizgat és önmaga is a válaszokat keresi, de szuggesztív játékával minden egyes jelenetét uralja. Van, hogy az egyszerű, mindenki által ártatlannak mondott szomszéd, vagy a miérteket elemző pszichológus, a rendőröket is elborzasztó, a tetteit érzelemmentesen elmesélő, intelligens, számító gyilkos, aki jobban aggódik a menhelyre került kutyája, mint a kioltott életek miatt és van, hogy a hírnévért zsaroló, a rutinos szerzőt is sarokba szorító alkupartner.

Azaz egy hiteles, többdimenziós rém, aki ugyan nem olyan elegáns, hogy a népszámláló máját nagy szemű babbal és jó Chiantival fogyassza, de világoskék ingében, SZTK-keretes szemüvegével, cigifüstöt eregetve egy újabb és valóban emlékezetes sorozatgyilkos!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Woody Allen: Apropó nélkül - könyvkritika
Következő cikk Itt A korona 4. évadának feliratos előzetese, Diana is színre lép