Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby), amerikai, 2004, 132 perc. Rendezte: Clint Eastwood. Írta: Paul Haggis. Operatőr: Tom Stern. Zene: Clint Eastwood. Szereplők: Clint Eastwood, Hilary Swank, Morgan Freeman.
Gipsy Queen, német-osztrák, 2019, 117 perc. Írta és rendezte: Hüseyin Tabak. Operatőr: Lukas Gnaiger. Zene: Varga Judit. Szereplők: Alina Serban, Tobias Moretti, Catrin Striebeck, Irina Kurbanova.
Dühöngő bika, Rocky, A remény bajnoka – csak három cím a tengernyi bokszfilm közül, amelyek az elmúlt évtizedek során készültek. Közös bennük, hogy angol nyelvterületen gyártották őket, és hogy férfi bokszolók sorsát mesélik el.
Michael B. Jordan és a Creed II rendezője végigszaladnak a híres bokszfilmeken
Idén október elején a német nyelvű filmeket felvonultató, budapesti Szemrevaló Filmfesztiválon végre láthattunk e témában egy olyan alkotást, amely a gyengébb nem tagjai közül választott főhőst. Hüseyin Tabak Gipsy Queen című mozijának persze van előzménye, nevezetesen Clint Eastwood 2004-es, négy Oscar-díjjal jutalmazott Millió dolláros bébije. Érdemes megvizsgálni, miben hasonlít, és miben tér el egymástól a két film. A kék sarokban tehát a Millió dolláros bébi, a piros sarokban a Gipsy Queen. Kezdődjék a küzdelem!
A történet, és a főszereplők motivációi
A sportolókról szóló alkotások főszereplői általában nem az unatkozó milliomos csemeték közül kerülnek ki. Nincs ez másként a Millió dolláros bébiben sem, ahol Maggie Fitzgerald (Hilary Swank) egy átlagos, alsó-középosztálybeli család sarja. Apja meghalt, anyjával és testvéreivel meglehetősen rossz a viszonya, barátai nincsenek, így csak magára számíthat. Egyetlen vágya, hogy profi bokszoló legyen. Ebben kér segítséget a megkeseredett, cinikus edzőtől, az egykor szebb napokat megélt Frankie Dunntól (Clint Eastwood), aki sokáig kéreti magát (konkrétan a film első fél órájában!), ám végül kötélnek áll, és felkarolja az akaratos, önbizalomtól duzzadó, de a sporthoz már kicsit koros lányt. Maggie pedig szorgalmasan küzd célja megvalósításáért.
Nála sokkal mélyebbről érkezik a ringbe Ali (Alina Serban). (Nomen est omen, persze, hogy Muhammad Aliról nevezték el!) A romániai cigány nő kétgyermekes bevándorlóként tengeti életét Hamburgban. Éjt nappallá téve dolgozik, hogy megélhetést biztosítson kis famíliájának. Szerelme elhagyta, edző apja kitagadta, mert bár ifjúsági világbajnoki címig vitte, a boldog családi élet reményében karrierjét sutba dobva megszökött otthonról. Ezzel szertefoszlatta az atyai álmokat, hogy példakép lesz a romák számára, és elsőként tör ki közülük a nyomorból. A „millió dolláros” Maggie sem gazdag, egy útszéli kricsmi pincérnőjeként spórolja össze a lakbérre valót, ám messze nincs olyan rossz helyzetben, mint a sokak által lenézett, migráns Ali, akinek öntudatos kislányáról és érzékeny lelkű kisfiáról is gondoskodnia kell, mindezt vadidegen környezetben. Egyetlen segítsége a táncosi babérokra vágyó lakótárs, Mary (Irina Kurbanova).
Közös tehát a két filmben, hogy sokat tapasztalt és nélkülöző nők a főszereplői, akiknek a sport adja az egyetlen esélyt, hogy felküzdjék magukat a társadalmi ranglétrán. Ali esetében azonban több is múlik ezen, szinte a teljes egzisztenciája. Ennek ellenére neki sokáig eszébe sincs újrakezdeni az ökölvívást, szemben Maggie-vel, akinek csak a világbajnoki cím lebeg a szeme előtt. Így az első menetet követően, a motivációkat figyelembe véve döntetlenre értékelem az állást.
A cselekményvezetés és a hangulat
Mindkét alkotás klasszikus történetvezetésű sportfilm, a főszereplők céljuk eléréséért szinte ugyanazt az utat járják be, mint férfi kollégáik, Rocky Balboa (Sylvester Stallone, Rocky I-V., Rocky Balboa), Jake LaMotta (Robert De Niro – Dühöngő bika), vagy James J. Braddock (Russell Crowe – A remény bajnoka). Láthatjuk felkészülésüket – nagyjából edzésmódszereik is azonosak –, konfliktusaikat családtagjaikkal, az akadályozó tényezők leküzdését. A meccsjelenetek is hasonlóan komponáltak, mint a fent említett filmeknél, és a két hölgy esetében is meghozza gyümölcsét a kitartó munka, hisz eljutnak a címmérkőzésig. Igaz, ők talán még esélytelenebbek a végső győzelemre, mint Balboa vagy Braddock, de ez mit sem zavarja őket, hisz harcosnak születtek.
Amiben a Millió dolláros bébi némileg mást nyújt, mint elődei –, azon túl, hogy elsőként állított női főhőst története középpontjába –, az a keserédes hangvétel. Az edző Dunn és barátja, segédje, Eddie „Hepaj” Dupris (Morgan Freeman) már nem igazán hisznek semmiben, nincsenek nagyobb céljaik az életben. Lelkiállapotukat jól tükrözik a film első harmadában köztük elhangzó ironikus párbeszédek, melyek paradox módon annak ellenére is oldják a feszültséget, hogy a két férfi kapcsolatát érezhetően beárnyékolja valami titok a múltból. A második harmadban a humor háttérbe szorul, és a sötétebb tónusok válnak uralkodóvá. Az utolsó harmadban aztán az érzelmek egy erőteljes jobbcsapottal kiütik fáradó értelmünket, a film átfordul melodrámába, Eastwood ugyanis rendezőként minden szívbaj nélkül mellőzi a boldog végkifejletet. A katarzis persze így még nagyobb.
A Gipsy Queen ennél sokkal nyersebben ábrázolja a valóságot. Nem mintha amerikai elődjéből hiányozna a realizmus, ám míg ott könnyfátyol mögül szemléljük a végjátékot, addig Ali történetét már az elejétől fogva – vele együtt – nyögve, zihálva, verejtékezve. Nincs mit szépíteni rajta, a roma nő élete jóval keményebb tengerentúli társáénál. Ő nem az anyjával, hanem az apjával áll hadban, majd a film felétől – szürreális módon – annak szellemével folytat párbeszédet. (Ha nem is kell érte bosszút állnia, mint Hamletnek, azért a párhuzam szép.) Ali magánéletéről jóval többet megtudunk, mint Maggie-éről, hosszú snittekben követhetjük a hétköznapjait, gyerekkorába is bepillantást nyerünk néhány snitten keresztül. Később látjuk, ahogy munkát keres, szállodában, építkezésen, kocsmában dolgozik, gyereket nevel, találkozik egy falujabelivel. Tabak kőkemény, dokumentarista jellegű szociodrámát tesz elénk, amely túlmutat az egyén küzdelmein. A Gipsy Queen olyan társadalmi problémákat feszeget, mint a migránsok nyugat-európai munkavállalása, beilleszkedése (lásd például nyelvhasználat), vagy az iskolai, munkahelyi diszkrimináció. Ali kiszolgáltatottsága nem könnyfakasztó, sokkal inkább hidegrázós. Szociális kérdést persze a Millió dolláros bébi is felvet a végén, ám Eastwood válasza cseppet patetikusra sikerül, így ezt a menetet inkább az európai filmnek adnám. Az állás 1:2.
A karakterek és megformálóik
Az amerikai eposzban Swank bokszoló karaktere mellett a tréneré szinte ugyanolyan fontos. Mivel Eastwood már akkor rutinos rendezőnek számított, jól tudta, a határozott, szófukar, nyakas, összeráncolt szemöldökkel szúrósan néző Dunn figuráját nincs értelme másra bíznia, csakis önmagára. Nem először és nem utoljára alakított ilyen, az érzelmeit nehezen kimutató férfit, modern környezetbe helyezett westernhőst, pisztoly nélküli Piszkos Harryt. Remekül áll neki a morózus edző alakja.
Ahhoz sem férhetett kétség, hogy párosa Morgan Freemannel jól működik majd, hisz már az 1992-es Nincs bocsánatban is brillíroztak. A Millió dolláros bébi persze nem buddy movie, de a film első harmada sokkal inkább a két szarkasztikusan egymást piszkáló cimboráról szól, semmint Maggie-ről. Dunn és Hepaj olyan, akár a Muppet show öregemberei, igaz, ők jobbára saját magukon élcelődnek.
A filmet Freeman narrálja kellemes, mindig őszinteséget sugalmazó hangján, amihez megnyugtató, meleg-barna tekintete párosul. Míg Swank karaktere úgy bájos, hogy közben kemény, Eastwoodé pedig úgy rigorózus, hogy jószívű is, addig Freeman figurája szüntelenül kedves, mindenkit biztató, mindig lojális személyiség. Az Oscart érdemlő alakítás mégsem egysíkú, mert Eddie Duprisben ott a végtelen szomorúság, amit karriere utolsó, elveszített meccse miatt érez, és amit csak Morgan Freeman képes ilyen érzékletesen, pusztán szemjátékkal és hanglejtéssel kifejezni.
Maggie apjaként tekint idős edzőjére, minden mondatából szeretet árad felé. Hilary Swank nem csupán ezt tárja elénk rendkívül hitelesen, hanem a karakterben rejlő elemi erőt, és azt a kibírhatatlan lelki fájdalmat is, amit a hősnő a film végén kénytelen átélni. Alakítása Eastwoodéhoz és Freemanéhez hasonlóan parádésan árnyalt és magabiztos. A történet végén pedig úgy vált át örök optimista bajnokaspiránsból megtört nővé, ahogy csak kevés színész tud.A Millió dolláros bébiben remekbeszabottak a három fő karakter közti dialógok, és jól kidolgozottak az epizódszerepek: Maggie családtagjai és boksztermi edzőtársai, illetve a profi világot képviselő figurák. Mindez Paul Haggis forgatókönyvíró mellett –, aki F.X. Toole Rope Burns: Stories from the Corner című önéletrajzi könyvét adoptálta – köszönhető az őket életre keltő színészeknek is.
A Gipsy Queenben Ali viszonya edzőjéhez, az ex-boxoló, szórakozóhely tulajdonos Tanne-hoz (Tobias Moretti) sokkal kevésbé meghitt. A roma nő szerelmi csalódását követően eleve minden férfivel távolságtartó, és az eltérő szociális-kulturális környezet, amiből érkezett, tovább nehezíti, hogy megnyíljon. Tanne sután bár, de közeledne hozzá, Ali azonban falat húz maga köré; ideje, energiája sincs egy új viszonyra, leköti a munkakeresés és a gyereknevelés. Még Maggie-nél is magányosabbnak tűnik, mert hiába a két csodahelyes csemete, és a jó fej barátnő, igazi támasza nem akad. (Mindent elmond helyzetéről a nyitó képsor, ami az elmúlt időszak egyik legerőteljesebb filmes kezdése.)
Ali senkitől nem kér szívességet, konokul egyedül küzd. Már megszokta, hogy így kell megoldania a problémáit. Ugyanígy lehetett ezzel élete során az őt megszemélyesítő Alina Serban is. A Romániában állami gondozásban nevelkedett, majd Londonban színiakadémiát végzett aktor valószínűleg ezért volt képes úgy magáévá tenni a figurát, hogy el sem tudunk képzelni helyette mást a szerepben. Az egész film az ő karakterére épül, szinte az mondható, hogy mindenki csupán azért jelenik meg a vásznon, hogy Ali jellemfejlődését szolgálja. Tanne ugyan elég jól megformált alak, motivációi hihetőek, és Tobias Moretti érzékletesen ábrázolja a lecsúszott, keserűségét alkoholba fojtó férfit, de ő sem nőhet túl Ali árnyékán. Irina Kurbanovának még ennyi sem jut, Mary szerepe túlságosan egysíkú, nem enged neki elég mozgásteret. A gyerekszínészek kedvesek, Ali apja pedig kellően unszimpatikus, ám a Gipsy Queen egyértelműen Serban jutalomjátéka.
Ez a menet alaposabban kidolgozott karaktereinek és az erőteljesebb színészi gárdának köszönhetően az amerikai bokszfilmé, így újra egyenlő a küzdelem: 2:2.
A rendezés és a stáb munkája
Eastwood nagy tapasztalattal bíró, Oscar-díjas rendezőként készítette el a Millió dolláros bébit. Felkészültsége jól érezhető az alkotáson. Higgadt precizitással építi fel a cselekményt, épp, mint filmbeli karaktere a pártfogoltja karrierjét. Eastwood nem tárgyilagos, de némiképp távolságtartó direktor. Úgy vizsgálja szereplői jellemét, akár tudós a sejteket a mikroszkóp alatt. A film utolsó harmadánál a sportfilmből melodrámába való váltást is zökkenőmentesen oldja meg. Munkáját jól szolgálják Tom Stern operatőr gyönyörű fény-árnyékai. Az edzőterem, az arénák folyosói és öltözői vészjóslóan sötétek, a kórházterem rideg. Az egész filmben talán kétszer bukkan fel élénk szín. (Smaragdzöld papi köntös és neon-zöld bokszolói-edzői köpeny.) Az alkotás során –, sőt, már a plakátot látva is – úgy érezzük, mintha modern film noirt néznénk. A kamera gyakran lecövekel, és az arcokra koncentrál. A ringbeli jelenetek az egyszerű vágások ellenére is kellően nyersek, arcul ütik a nézőt. Minden a történetmesélést szolgálja, beleértve az Eastwood által komponált, pofonegyszerű főtémán alapuló, minimalista, ám a cselekmény hangulatához jól illeszkedő zenét is.
Hüseyin Tabak 38 évesen rendezte meg a Gipsy Queent, alig néhány filmmel a háta mögött, így messze nincs olyan szakmai múltja, mint amerikai kollégájának volt 2004-ben. Ennek ellenére hasonlóan emlékezetes drámát készített, mi több, műve sok szempontból nagyobb gyomrost visz be a nézőnek. Egyfelől feszült atmoszférát teremt, másfelől társadalmi korképet tár elénk, harmadrészt pedig kétségek közt hagy bennünket a végkimenetelt illetően. Márpedig, ha nincs feloldás, nem távozhatunk jó szájízzel a moziból.
Tabak remek karmester, szenvedélyes mesélő – ő meg sem próbál távolságot tartani főszereplőjétől. Számos témát mélyen érint filmjében, mint például az anyasággal együtt járó felelősségvállalás, a szociálisan öröklődő familiáris problémák, a csonka családok élete, az otthontalanság kontra gyökerek, a küzdeni tudás, a minden helyzetben talpra állni akarás.
Lukas Gnaiger képeinek többsége a hajnali kék tompa árnyalataiban úszik. Ali lakásában, az iskolaigazgató irodájában, a Ritze nevű szórakozóhely pincéjében pedig épp oly szürkeség uralkodik, mint a főhős lelkében. Hiába akad néhány vidám pillanat Mary és a gyerekek mellett, mindegyikre jut tíz nehéz perc, és ez jól tükröződik Ali szomorú tekintetében. Remek beállításokban látjuk a szereplőket, sok a közeli, félközeli felvétel, az arcok szavak nélkül is beszédesek. Az operatőr a füstös kocsmahangulatot, a romániai cigányfalu nyüzsgő, mégis sivár életét, és a vidám roma lagzit egyforma érzékletességgel mutatja be. A szorítóban szinte nem is bokszot, hanem vad ritmusra zajló táncot látunk, és úgy érezzük, mintha magunk is ott keringenénk Alival. Remek a piros, kék és fehér ruhák kontrasztja a fekete háttérrel, és technikai bravúr az utolsó, egyetlen snittből álló hétperces „csatajelenet”. (Az idézőjel akár el is hagyható, valóban acélos a küzdelem Ali és ellenfele közt.)
Nem hagyhatom említés nélkül Varga Judit lélekemelő zenéjét sem, mely csak annyit merít a roma folklórból, amennyi a főszereplő identitása okán szükséges, de egy pillanatig sem szándékozik előtérbe helyezni a műfajt. Varga zenéje végig remek aláfestője a főhősnő hangulatváltozásainak.
A negyedik menetet ismét döntetlenre értékelem, így a pontozás alapján a végeredmény 3:3. Egyik film sem győz kiütéssel, de mindkettő belopja magát a szívünkbe.
Millió dolláros bébi:
Gipsy Queen:
Ajánljuk még:
Gyűlölködő nyomorultak – A gyűlölet és a Nyomorultak összeeresztése
Kapcsolódik:
