Roadkill, forgatókönyvíró: David Hare, rendező: Michael Keillor, szereplők: Hugh Laurie, Helen McCrory, Sidse Babett Knudsen, angol politikai minisorozat, 1 évad (4 rész, 60 perc), 2020-, 15 éven aluliaknak nem ajánlott!
A Downing Street farkasa
Egy törtető miniszter mindennapjaiba enged bepillantást a 4 részes minisorozat, melyben Peter Laurence testesíti meg mindazt, amiért egyszerre szeretjük és gyűlöljük azokat, akik politikára adják a fejüket. Hugh Laurie tökéletes választás, ahogy ezt a hús-vér karaktert, az esendő és rendkívül megosztó közszolgát megformázza. Bár a történet fiktív, mégis ijesztően valós képet fest napjaink Nagy-Britanniájának politikai csatározásairól. 
Őszintén bevallom, régen bosszantott fel ennyire sorozat. Ez kizárólag az én hibám, nem jártam utána, hogy a Roadkill valóban csak 4 részből áll és naponta többször is ránéztem az HBO GO-ra, nincs-e már fent a folytatás. Értem én, hogy minisorozat, de ezt mégsem tehetik meg velem, hiszen az egész éppen csak elkezdődött. Elfogadva a rideg tényeket aludtam rá egyet és rá kellett jönnöm, hogy egy kerek egész történetet kaptam, ami bár néhány napot ölel fel, van eleje, közepe és vége, ráadásul többrétegű és – követhető módon – meglehetősen komplex. Minden politikus miniszterelnök akar lenni, hangzik el és ami igazán zavarba ejtő, hogy Peter Laurence személyében olyan politikust ismerünk meg, akivel kvázi megtörténnek a dolgok, aki mintha csak sodródna az árral és a köz javát szem előtt tartva kényszerűen vesz tudomást minden őt érintő előléptetésről és kinevezésről.
Peter Laurence (Hugh Laurie) született politikus, aki lentről jött, ismeri és megérti a kisembert, egy közkedvelt rádióműsor állandó meghívottja, miközben szeretőt tart, van legalább egy házasságon kívül született gyereke és éppen most nyert egy oknyomozó újságíró ellen, aki le akarta leplezni a stiklijeit. Nos igen, Laurence csapnivaló férj és apa, nem kicsit korrupt, de valahogy mindig megússza, sorozatos botrányaiból mindig győztesen kerül ki. Ellenszenves figura, de az ember inkább magát utálja, amiért mégis kedveli őt. Pont annyit tesz meg a hatalmon maradás érdekében, amennyi ahhoz feltétlenül szükséges, tettei és gondolatai is eszerint csapódnak le.
Miközben őt nézzük, nem tudjuk, tett-e valaha is bármit a közjó érdekében, olyat, ami nem csak és kizárólag arra irányult, hogy a saját hatalmát megerősítse. Egyik minisztérium éléről ül át a másik élére, állandó bejárása van a miniszterelnöknőhöz (Helen McCrory), ellenfelei rettegnek tőle, mindenki ad a véleményére és kerüli a vele való konfliktust, csak közben fogalmunk sincs róla, miért van ez így. Tele van vele a bulvársajtó, hibát hibára halmoz és legalább annyian remélik a bukását, mint ahányan szurkolnak neki.
Hívei talán éppen azért szeretik őt, mert dörzsölt, tökös, mindig kimondja, amit gondol és az embereknek ilyen vezetőre van szükségük, nem tutyimutyi aktatologatókra, a közösségi médiában nyavalygókra, folyton panaszkodókra. Tetterős, ambiciózus gazember, aki nagyon jól megél abból, amit csinál, ugyanakkor tele van tervekkel és ötletekkel, meghallja az emberek szavát és kiáll értük. Ha hibázik, elismeri és megbánja, ezzel is megmutatva emberi oldalát, de ez persze mind kamu, színház, amit a tanácsadói és veleszületett politikusi vénája mondatnak vele. Ő az, aki képes kiváltani az emberekből a lehet utána csinálni és a csak irigyek vagytok reakciókat. Megtestesít mindazt, amit elvárunk a ma politikusától, amiért egyszerre utáljuk és szeretjük a ma politikusát. Több karakterből van összegyúrva, kicsit olyan, mint egy állatorvosi ló a politikában, de mégis mindentől és mindenkitől független, önálló személyiség saját múlttal, jelennel és jövővel. Fényes jövővel.
A sztori úgy mutatja be őt, hogy közben bepillantást enged a politikai színfalak mögé, megmutatja a túlélési technikákat, a kormányzás, a hatalmon maradás mikéntjét, azokat a készségeket, kívánalmakat, melyek ahhoz szükségeltetnek, hogy az ember egy karnyújtásnyinál soha ne távolodjon messzebb a húsosfazéktól. Jellegzetesen brit, beleértve a humorát, a gondolatmenetét és a felvázolt problémákat is. Laurie a kisujjából rázza ki a szerepet, egyszerre ellenszenves, utolsó gazfickó és a mi kutyánk kölyke, a kisemberek szószólója. Egyik pillanatban pökhendi és lekezelő, a másikban bocsánatért könyörög, környezetét folyamatosan manipulálja. A történet kitalált, de nem nehéz megtalálni a közös kapcsolódási pontokat a valósággal és minden angolsága ellenére sem kell nagy képzelőerő belelátni pl. a hazai viszonyokat is.
Az Igenis, Miniszter Úr! (1980-1982) 38 részéhez képest igazán semmiség ez a 4 óra és egyáltalán nem véletlen, hogy éppen ezt a kultikus sorozatot hoztam fel, ugyanis pontosan ugyanazt látjuk, csak 40 évvel későbbi köntösben.
